A nagy suliválasztó 1. rész

Az ősz beköszöntével újra elkezdődtek az általános iskolai sulicsalogatók a környékünkön. Tavaly már belekóstoltunk ebbe egy kicsit, de végül az óvónőkkel közösen úgy döntöttünk, hogy maradjon még egy évet a kisfiunk nagycsoportban – évvesztes, így bőven belefér. Ez utólag is egy nagyon jó döntésnek bizonyult, mert ő most kezd el oda megérkezni, ahol a nála nagyjából fél évvel idősebb, volt csoporttársai tartottak tavasszal. Viszont 2019 őszétől muszáj lesz belépnünk az iskolás lét kihívásaiba, így most újra belevetjük magunkat a keresésbe.

Arra gondoltunk, hogy gondolatébresztőként és tapasztalatmegosztásként bemutatjuk nektek, hogy milyen egy-egy ilyen alkalom a mi némileg szubjektív szűrőnkön át. A célunk az, hogy egy olyan iskolába kerüljön a kisfiunk, ahol a legjobban bele tud nőni önmagába, és ahová mi, mint család is jó érzéssel tudunk kapcsolódni.

Franciska kisfia “patakozik”

Az első iskola a tőlünk pár utcára levő kéttannyelvű, alapítványi iskola. Itt a sulicsalogató egy kilenc alkalmas, hetente tartott találkozó a tanítónénikkel és leendő osztálytársakkal. Játékos keretek között lesznek itt fejtörők, mozgásos feladatok és kézműveskedés is.

Izgatottan készülünk a délutánra. Gyermekem annyira lelkes, hogy még váltó ruhát is vitt reggel az oviba, hogy „szép ruhába” öltözve jöhessen majd a sulicsalogatóba. Farmer, ing, csokornyakkendő. Ez utóbbiról gyöngéd határozottsággal azért szerencsére sikerül lebeszélnünk…

Az egy évesünk itthon maradt a vidékről épp látogatóban levő nagymamával, így csak a háromévesünkkel és a lelkes hatévesünkkel kell elindulnom.

Megérkezünk, a kapuban jobbról ultramenő, szuper csinos anyuka áll (én kifejezetten inspirálónak találom, tényleg nagyon jól néz ki), balról laza, játszóterezős ruhában levő anyukával csevegnek kedélyesen. Rendben leszek én is akkor, bár nem volt időm most kicsinosítani magam; a játszóterezős laza formát tudom hozni én is.

Amint belépünk széles mosollyal fogad minket az egyik leendő tanító néni. Ötvenes éveiben járó, elegánsan öltözött, szépen sminkelt hölgy, a kedvességén túl valami tekintélyt parancsoló kisugárzással. Kedélyesen felfelé irányít minket, közben odahajol a kisfiamhoz, és külön üdvözli őt is.

Az épület a ’80-as években épült, egyszerű, tele a gyerekek színes művészeti alkotásaival. Az emeleten teltház van, gyerekzsivaj, zsongás; feszültséggel teli izgatottság van a levegőben. Szinte hallani lehet a szülők fejében kavargó kérdéseket: „Elég jók vagyunk ide?” „ Vajon bekerülünk?”  „Elég jó benyomást keltünk?” „Meg tudjuk ezt 8 éven át engedni magunknak?”…

Meglát egy ovistárs anyukája. Csak látásból ismerjük egymást, odajön, bemutatkozik. Kissé zavarban van, rövid mentegetőzés után megkérdezi, hogy ha nem kerülnek be ide, esetleg bejelentkezhetnének-e a lakcímünkre, mert mi körzetileg ahhoz az iskolához tartozunk, ahová ők nyugodt szívvel adnák a gyereküket. Elmondom neki, hogy az elmúlt hetekben ő a harmadik aki erre kér, de alapvetően nyitott vagyok, mert megértem, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének. Megegyezünk, hogy átgondolom, és egyeztetek a férjemmel. Aztán megkérdezem tőle, hogy mennyi is itt most pontosan a tandíj. Úgy tudja, hogy havi 120 ezer Ft [a suli weboldalán található információk szerint a legmagasabb havidíj jelen pillanatban 69ezer forint – a szerk.]. Ufff, én 80-at tudtam, plusz az étkezés, ami szintén egy igen szép összeg, s ez egy kicsit szíven üt.

A tanító páros másik tagja egy nyugodtabb, visszafogottabb hölgy. Kedvesen megszólít minket, és felír a jelenléti listára. Rövid köszöntés után kettébontják a leendő elsősöket. A csoport egyik fele az óra első felében a visszafogottabb tanító nénivel kézműveskedik, míg a másik fele a tekintélytparancsolóbbal sétál le énekelgetni. A gyerekek be vannak zsongva! Izgatottak, várakozással teliek. Összefutunk már idejáró tanulókkal is;  felszabadultnak és vidámnak tűnnek. Az a benyomásom, hogy ők szeretnek ide járni. Amíg a játékos-ismerkedős óra tart, mi az udvaron kergetőzünk a kicsivel. Lézeng még pár idejáró diák az udvaron; ők is fogócskáznak. A délutános felügyelő tanár egy fiatal hölgy, épp az uzsonnára hozott szendvicsébe feledkezve majszolgat. Kintről néha azért belesünk az ablakon; úgy tűnik mindenki élvezi az órát.

A szülőkkel beszélgetve az a benyomásom lesz, hogy a tandíjért cserébe tulajdonképpen egy, az állami kerettantervet követő intézményt kapnak, fele annyi fős osztályokkal, mint az állami iskolákban, és hogy ide – fejlesztőpedagógusi szakvélemény alapján – az iskola elvárásait teljesíteni képes gyerekeket válogatnak be.

Közben eszembe jut, hogy mi lemaradtunk a foglalkozás díjának befizetéséről (2000 Ft) az érkezéskor, így visszamegyünk, hogy ezt pótoljuk, de a pénztár már zárva. Nem gond, visszajövök következő héten, és befizetem. Becsszó!

Véget ér az óra, lelkes zsibongás lesz úrrá megint az iskolán. Mi is izgatottan várjuk ki, mit mond.

„Na, hogy vagy? Milyen volt?”– vetjük rá magunkat a tesóra.

„ Jaaajjjj Anya, jóóóóó, csak itt minden a versenyről szólt. Szerintem én inkább nem annyira szeretnék ide járni.”  

Ahogy kérdezgetem, miért mondja ezt, azt érzem, a problémát az jelentette neki, hogy az időre elkészítendő feladatokkal nem tudott a saját tempójában haladni.

Egyébként megkönnyebbülök, mert hasonlókat gondolok én is. Ez szerintem sem a mi iskolánk – már csak a tandíj miatt sem.Pedig közel van hozzánk, és óriási könnyebbség lett volna mindannyiunk számára, ha megússzuk a mindennapos autózást.

Ugyanakkor arról is lett egy benyomásom, hogy miért szeretnének ilyen sokan bekerülni ide, még azok is, akiknek nagy áldozat a tandíjat összeszedni. Drukkolunk nekik!

KisM Franciska

A papírrepülőről a szóban forgó iskola udvarán készült a fotó.