A nagy suliválasztó 2. rész

Tavaly novemberben arra vállalkoztam, hogy az óvodás fiunkkal körbejárt általános iskolákról szerzett  tapasztalataimat azember blogján folyamatosan közreadom. Akkor rendhagyó módon, és viszonylag idő előtt – hiszen főszabály szerint februárban kerülnek meghirdetésre a felvételik és a nyílt napok – már beszámoltam egy belvárosi kéttannyelvű általános iskola „sulicsalogató” címen szervezett napjáról, mostantól viszont szép sorban jönnek az újabb potenciális intézmények szubjektív (!) „bemutatkozásai”. – KisM Franciska írása

Február közepén egy harmadik kerületi alapítványi iskola került terítékre. Több barátunk, ismerősünk gyereke jár ide, és szó szerint ódákat zengenek róla. Az általuk elmeséltekből, s amit a nyílt órákon tapasztaltunk, alapvetően mi is el tudjuk itt képzelni a gyerekünk iskolás hétköznapjait. Nyitott, barátságos a légkör, ahol sok, együttműködésre ösztönző feladatot kapnak a gyerekek. Ráadásul „az itt tanító pedagógusok vallják, hogy nincsenek eredendően rossz vagy jó gyerekek, csak nagyon különböző és különbözőképpen tehetséges gyerekek vannak.”  – olvashatjuk a weboldaluk bemutatkozó írásában.

Reménykedve abban, hogy ezúttal talán időben érkezünk, a férjemnek 15.30 helyett azt mondom, 15 óra a „játékos gyermekfoglalkoztatás” időpontja. Mázlink van a forgalommal, így aztán fél órával előbb kászálódunk ki az autóból a nagycsoportosunkkal. A férjem szokásos iróniájával megjegyzi, „Na, ez itt pont olyan, mint a román blokk harminc évvel ezelőtt.”, én pedig nem mondom, de magamban elismerem, valóban nem egy erdei iskola, ugyanakkor a lakótelep egész barátságos hangulatú. Egyébként sem a „külcsíny” a lényeg… Praktikus szempontból pedig az sem mellékes, hogy sok a parkolóhely, és nagyjából 5 perc séta a hévmegálló.

Az iskola felvételi procedúrája egyébként egy nyílt napon való részvétellel kezdődik, ahol tájékozódni lehet az iskola működéséről, illetve órákra is be lehet ülni és saját tapasztalatot szerezni. A következő alkalom már egy előválogatásnak minősülő játékos gyerekfoglalkozás, amelyet – ha a gyerek „megfelelt” – egy családi játékos délután követ.

Mi a gyerekfoglalkozásra érkezünk. Az aulába belépve kedves, mosolygós arcokkal találkozunk. Felszeletelt almával, naranccsal és itallal várják a családokat. Minden gyerek kap egy névre szóló etikett papírt a ruhájára, hogy néven tudják őket szólítani a leendő elsős tanítók, akikkel nem sokkal később kiscsoportos foglalkozásokon vesznek majd részt. Rengetegen vagyunk, az aula zsúfolásig tömve. A szülők kíváncsian és reménykedve mosolyognak egymásra. A levegőben azért érezni lehet a bizonytalanság feszültségét. Tízszeres a túljelentkezés,  mindenki a tőle telhető legjobbat szeretné adni a gyerekének, így a szülők többsége ezzel a súllyal a vállán érkezik.

Egy nagyjából velünk egyidős (negyvenes) csinos, bájos hölgy köszönt bennünket szívélyesen. Elmondja, hogy ő az egyik tulajdonos és szakmai vezető is egyben. Ő marad velünk szülőkkel a továbbiakban, hogy tájékoztasson a leendő első osztályról, és a rájuk irányadó programról. Mellé sorakozik néhány mosolygós, tündérkoronát vagy épp egy-egy katicát, hőscincért ábrázoló fejpántot viselő tanító néni is.  Rövid jégtörőre hívják a szülőket és a gyerekeket. (Előbbiek kevésbé aktívak a játékos megmozduláson.) Miután kellően bemelegedett a lelkes gyerekhad, csoportokra bontják őket és bekísérik egy-egy terembe a játékos foglalkozásra. Nem sokkal később nevetés, zene és apró lábak dobogása hallatszik ki a termekből.

Pár székkel mellettünk apuka ül a kisfiával, akit bevontatni sem lehetett volna egyik terembe sem. Apuka nagyon zavarban van, és dühös is – akarva-akaratlanul hallom, ahogy elfojtott hangon dorgálja a fiút, és mondogatja neki, hogy ő aztán soha többet, nem viszi sehová. Együttérzek mindkettőjükkel. Kevés az az idő, ami a szülők rendelkezésére áll, hogy megmutathassák mindazt magukból, ami miatt azt érzik, ez a számunkra megfelelő közösség. Végül némi noszogatás után, és külső támogatással ez a kisfiú is csatlakozik a többiekhez, és apuka is megnyugszik. Többen bátorítóan rájuk mosolygunk.

A szakmai vezető lelkesen belekezd a mondandójába. Szeretettel beszél az iskoláról és a munkatársairól. Elmondja, hogy ez egy gazdaságilag átláthatóan működő és szakmailag hiteles intézmény. Érezni, hogy nagyon büszke rá. (Azt gondolom, jogosan.) Beszél az olvasási módszerről, elemzi, milyen szépen, fokozatosan, játékosan vezetik be a betűket, és büszkén meséli, hogy saját olvasókönyvük van, amit nagyon szeretnek a gyerekek. Sok együttműködést igénylő projektmunkát kapnak az itt tanulók, és szorosan együttdolgoznak a szülőkkel is. Amerikai angolt tanulhatnak, méghozzá kommunikáció alapon, azaz hallott anyanyelvi beszéd után, játékos keretek között, így nagyon jó beszédkészségük alakul ki nyolcadik év végére – sőt, úgy sejtem, hogy így jóval előbb is –, ugyanakkor az íráskészségük kevésbe lesz erős. Tornatermük jelenleg ugyan nincs, így külső helyszínekre viszik a gyerekeket mozogni. Egyébként az udvar is elég tágas. Saját ebédlőjük van, ezért az étkezést helyben tudják megoldani. Megkapó számomra az a barátságos hozzáállás, hogy a termek ajtajait folyamatosan nyitva tartják, méghozzá azért, hogy bárki szabadon jöhessen–mehessen. Itt valóban mindenki ismer mindenkit. Gondolkodnak rajta, hogy megvalósítanak egy középiskolai folytatást is, ez azonban még inkább hosszútávú terv, de biztatóan hangzik a szülők számára. Mivel ők az állami kerettantervet dolgozták át, és tették azt gyerekbaráttá, ezért az állami intézményekben szerezhetővel megegyező tudást kapnak a gyerekek, így van átjárhatóság az intézmények között. Ez a kérdés sok szülőt foglalkoztat. Gyorsan eltelik az óra, és valaki felveti azt a kérdést, hogy vajon meddig létezhet egy-egy ilyen progresszíven gondolkodó iskola, mire a szakmai vezető emlékeztet minket arra, hogy a politikai elit gyermekei túlnyomó többségükben már most is magánintézmények tanulói.

Mielőtt visszajönnének a gyerekek, egy közös terembe vezetik őket, ahová egy csodás agár kutyust is bevisznek, aki a leendő elsős tanítónénihez tartozik. Óriási a lelkesedés!

Izgatottan futnak vissza hozzánk a gyerekek, nagyon jól érezték magukat. Mi pedig egy nagyon informatív, kellemes hangulatú beszélgetésen vettünk részt. Jó volt itt lenni. Én szívesen járnék ide!

Érkezéskor le kellett adnunk egy emailben érkezett rövid kérdőívet arról, hogy miért szeretnénk, ha a gyermekünk ide járna, és mi hogyan, milyen elvek mentén nevelünk otthon. Ebből és a gyerekünkről szerzett pillanatnyi benyomásból döntik el, hogy kit hívnak be egy további körre: a családos ismerkedésre. Erről rövid időn belül emailes értesítőt ígérnek.

A gyerekekkel fogócskázunk még pár percig az udvaron, és persze közben mindenki az esélyeit latolgatja. Érezhető a szorongás. Többen ecsetelik, hogy ők már éjszakánként álmatlanul forgolódnak az iskolaválasztás miatt. Én is nagyon izgulok, mert még nem tudom, mi lesz a fiunk sorsa. Három gyerekkel ez az iskola óriási vállalás lenne mind fizikailag (beutazás naponta), mind anyagilag (mindháromnak azonos színvonalú oktatást szeretnénk adni), de a mi egyik szülői alapelvünk, hogy a gyerekeink számára legmegfelelőbb oktatatásba fektetni szeretnénk.

Ezekben a felvételi folyamatokban az egyik nagy nehézséget abban látom, hogy valójában nagyon szubjektív a döntés, és pillanatnyi benyomásokon dől el egy egy-egy család és gyerek sorsa. Egyszerűen nem lehet tudni, min múlik a döntés, így aztán nem ritka, hogy a szülők hazugságba kényszerülnek, minek következtében az intézmények gyakran csak álarcokat kapnak a valódi karakterek helyett. Több konkrét példát is mondhatnék erre, de talán a legtipikusabb az, amikor a „monitorozás” kérdése merül fel. Ki, mennyit, ha egyáltalán, és mit. Többször hallgattam már olyan beszélgetést végig, hogy otthon lehet xbox-ozni, minecraft-ozni …stb, de ezt az iskola elől titkolni kell, mert az intézmény egyik alapelve az, hogy monitormentes életet éljen a család, de legalábbis a gyerek. S persze egy másik írás témája, hogy a „képernyőmentes” élet, mint elvárás mennyire reális és indokolt 2019-ben, de most nem ez a kérdés, hanem az, hogy emiatt gyakran látni alakoskodásba kényszerülő szülőket és gyerekeket. S azzal, hogy a hétéves fiunkat mi magunk is óvjuk a képernyőtől, mégsem tudok elítélni senkit, aki nem, és emiatt nem mond igazat egy-egy intézménynek. Ugyanakkor ez az egész szituáció kétségbe ejt és elszomorít. 

Összességében azonban egy progresszív gondolkodású intézményt ismerhettünk meg, kedves, intelligens vezetőkkel és tanítókkal. Vajon mi kellene ahhoz, hogy minél több ilyen létezzen országszerte, és bárki számára elérhető legyen mind földrajzilag, mind anyagilag[1]? Hiszen mindenki megérdemelné!

Fotó: unsplash.com/KyoAzuma

[1]A 2017/18-as tanév havi tandíja 80ezer forint volt. Újabb információk nem találhatóak az iskola honlapján.