Aczél Gergő

Arra a kérdésre, hogy milyen a férfi minőség, nem tudok válaszolni. Emberi minőségekről tudok beszélni, melyek egyaránt érvényesek kellenek, hogy legyenek mindkét nemre. Ilyen emberi minőség például elfogadni, ha valaki nem erős valamiben, ami amúgy az ő nemére az általános nézet szerint jellemző, vagy nem csodálkozni azon, ha éppen ellenkezőleg, valami olyanban nyújt kiemelkedőt, amit inkább a másik nem képviselőiből „néznek ki”. Vagy – hogy konkrét legyek – ne legyen zsenánt mosogatni, pelenkázni, vasalni, vagy bármilyen női tevékenységként berögzült feladatot elvégezni egy férfinak sem, és fordítva. Természetes, hogy bizonyos területeken többnyire otthonosabban mozognak a nők, más helyzetekben pedig a férfiak, ezt kár lenne tagadni. Nem értek hozzá, de szerintem ez kémia, biológia, ez egész egyszerűen hormonális kérdés. De húzzuk alá, hogy többnyire! És hangsúlyozzuk újra, hogy ezzel visszaélni, vagy neme szerinti elvárásokat támasztani valakivel szemben nem lehet. Már csak azért sem, mert ha valaki a megszokottól eltérő szereposztást szeretne vállalni, olyan ellenállásba, értetlenségbe, előítéletességből fakadó rosszindulatba ütközhet, aminek a feldolgozásához sok esetben az átlagosnál erősebb önbizalom, önbecsülés, magabiztosság szükséges, és ez persze nem lehet meg mindenkiben.

Ha mégis jellemeznem kellene valahogyan a női és férfi szerepeket, kapcsolatokat, akkor talán a páros magyar néptánc, azon belül is erdélyi anyagok példáján keresztül tudnám a legszebben, vagy legképletesebben megtenni. Itt ugyanis tisztán és egyértelműen mutatkozik meg férfi és nő. Össze vagyunk kapaszkodva, kicsit kifelé dőlünk, néhány kilós súlyt érzünk a karjainkban. Ha elengednénk egymást, mindketten eldőlnénk. Együtt kell működni, egymásra ügyelni, súlyt adva tartani a másikat. Ez egy folyamatos játék és figyelem. Vannak elfogadott szabályai, figurái, tradíciói, megvan a táncrend, de van helye az improvizációnak. Van ebben valami ősi, valami egészséges. S talán az sem véletlen, hogy a nőnek gyakrabban statikus a szerepe, s „csak” tartja a férfit, aki ugrál és csapásol, vagy éppen forgatja a nőt. Zárójelben jegyzem meg, hogy nem minden nő szereti, vagy elégedett ezzel a szereppel, van rá példa, hogy a nők is csapásolnak, de arra is, hogy nő híján, vagy csak a móka kedvéért egy férfi áll be a táncba nő gyanánt.

A fiúból azt gondolom, tapasztalat útján válik férfi, de ebbe aztán ezerféle dolog beletartozhat. Én a csajozást csak nagyon későn kezdtem. Pedig nagyon is érdekeltek volna a lányok, szenvedtem is, hogy nekem soha nem lesz barátnőm, de ma már belátom, hogy egy felvállalhatatlan idióta voltam, aki üvöltve énekelt az utcán, büszkén, dacosan, és akkor mindehhez képzeljünk el egy extrém vékony testet. (Az öltözködésről pedig még nem is beszéltünk…) Egy barátom anyukája mondta azt akkor, hogy kell még egy kicsit öregednem, hogy felfigyeljenek rám a lányok. Igaza lett, de ehhez persze kopnom, konszolidálódnom is kellett.

Több olyan pillanat is volt az életemben, amikor tudtam, hogy fel kell nőni, vagy változni kell, és ezek mögött – nem meglepő módon – legtöbbször egy nő állt. Hogy megszerezzem, hogy megtartsam, hogy olyanná váljak, akire büszke lehet.

A házasság nehéz ügy! Azt megígérni, hogy jöjjön bármi, mi akkor is megpróbálunk szerelemben, szeretetben együtt megöregedni, szerintem az egyik legbátrabb döntés az életben. Én a legelejétől tudtam, nem az a kérdés, hogy vajon leszünk-e egy életen át boldogok, hiszen képtelenség leélni valakivel ötven évet madárcsicsergésben. Lehet, hogy másba leszek szerelmes, lehet, hogy a feleségem szeret bele valakibe, lehet, hogy egymás agyára megyünk, de jöhetnek akár tragédiák is, nem tudhatjuk. De tettünk egy ígéretet egymásnak, ami talán segíthet abban, hogy a problémákat, a nehéz időszakokat legyen kivel, vagy kiért végigküzdeni és megoldani. És az sem kérdés, hogy veszítünk-e dolgokat a házassággal és a gyerekvállalással, mert igen, veszítünk, de ha jól választunk párt, cserébe bőven nyerünk annyit, hogy ez az egész mégiscsak megérje. A házasság a világ egyik legkeményebb sportja, de eddig még azt hiszem, jók vagyunk benne.

A fiaink születésekor nem ért meglepetésként, hogy nem lett már az első pillanatban olyan mély a kötődésem hozzájuk, mint a filmekben, vagy ahogy a friss szülők – többnyire – beszélnek erről. Sokan talán nem merik ezt kimondani, vagy akár maguknak bevallani, de számomra ez nem volt probléma. Megszülettek, vigyáztunk rájuk, szerettük őket, gondoskodtunk róluk, a kötődés pedig napról-napra alakult ki bennem, észrevétlenül, megállíthatatlanul, ma pedig már óriási a szerelem.

Egy dolgot nem tudom, hogyan fogok nekik megtanítani, mégpedig azt, hogy mit kezdjenek az agresszióval. Én ugyanis kifejezetten rettegek az erőszaktól, de annyira végletesen, hogy sokkot kapok tőle. Ez a fajta férfiasság mindig is hiányzott belőlem. Pedig azt kell majd mondanom nekik, hogy álljanak ki magukért és ha kell, védjék meg magukat. De hogyan mondjam ezt, ha ez nekem sohasem ment? Így, ahogy most… Elmondom nekik őszintén; én magam a fizikai erőszak, az agresszió minden formájától összeszarom magam, lefagyok, bepánikolok, de ez nem jó, lehetőleg ők ne tegyék. És persze vélhetően fogok majd nekik olyasmikről is beszélni, hogy nagyon fontos a kommunikácó, az őszinteség, a nyitottság, az önismeret, az odafigyelés, az önfeláldozás, a boldogságra való képesség, az önmagunkról nem elfeledkezés, ha kell a keménység, ha kell a lágyság, a korrektség, a megbízhatóság, a barátságok, és még millió dolog, ami a minőséget jelenti az életünkben. Az életminőséget. Férfiét, nőét, mindenkiét…

Fotó: AgiSzaboPhotography