Alexis Latham

1995-ben egy British Council által szervezett turné keretében érkeztem Budapestre, a Kolibri Színházba, ahol megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal. Akkor már öt éve dolgoztam Londonban színészként, de nem éltem meg olyan sikereket, amelyekre igazán vágytam volna. Nem sokkal később visszajöttem a lányhoz, akivel egy hihetetlenül csodás nyarat töltöttünk együtt, majd megkértem, jöjjön hozzám feleségül. Izgalmasnak tűnt számomra itt maradni és tiszta lappal kezdeni valami újat ebben az egzotikus országban. Budapestet színesnek és vibrálónak láttam, az emberek nyitottak voltak, azt éreztem, sokkal több lehetőség vár itt, mint Londonban. Őszinte leszek: e döntés mögött ott bujkált az az érzés is, hogy a költözéssel megúszom azt a kényszert, hogy Londonban olyan lépéseket tegyek meg – és olyan kapcsolatokat építsek – a karrierem feljebb futása érdekében, amelyekhez semmi kedvem nem volt. Szívem szerint azt szerettem volna, hogy anélkül „fedezzenek fel”, hogy nekem ezért bármit is tenni kelljen. Úgy éreztem, Budapesten végre különleges lehetek!

Az első két év nagyon nehéz volt. Honvágyam volt, pénzt kellett keresnem, de utáltam angolt tanítani.

Aztán valahogy elérkezett az a pillanat az életemben, amikor azt mondtam: OK, itt vagyok! Nézzük meg, miként tudok itt jövőt építeni magamnak! S igazából ettől a ponttól kezdtek el velem nagyon jó dolgok történni…

Leedsben a Pilot Theatre-ben ismerkedtem meg azzal a fajta interaktív színházi műfajjal, ahol a nézők is aktív részesei a daraboknak, így a produkciókban óriási szerepet kap az improvizáció. Budapesten a Scallabouche Színházat magamért, a magam kedvére alapítottam meg. A Scallabouche nevet egyébként a Queen együttes Bohemian Rhapsody című dalának egyik szavából (’Scaramouche’) alkottam. Úgy gondoltam, ha nincs számomra megfelelő művészeti munka, nekem tetsző színházi felkérés, akkor majd létrehozok ÉN egy színházat, ahol angol és magyar nyelven is fogunk játszani. Afféle kétnyelvű brit stúdiószínház leszünk… 2000-ben hoztam létre az első budapesti improvizációs előadásomat, aminek akkora sikere lett, hogy azt gondoltam, erre az eszközre szeretném a saját színházamat építeni.

Az improvizáció egy egészen más kapcsolódást, élő energiát hoz létre a színpadon. Épp ezért az én közönségemnek mindig nagyon kell figyelnie és végig jelen kell lennie, mert a színészek folyamatosan játszanak velük és a narratívával is. A legkedvesebb improvizációs játékom a csengő: ezt gyakran átadom a közönség egyik tagjának, majd elkezdek mondani egy általam ott, helyben kitalált sztorit. Ha a történetmesélés közben a csengő őrzőjének nem tetszik egy szó, amit mondok, akkor csenget, mire én gyorsan lecserélem (természetesen nem a szinonímájára) azt a szót és addig próbálkozom, amíg meg nem találjuk a számára legmegfelelőbbet, majd így folytatom a mesémet. Nekem ez a fajta játékosság minden alkalommal hihetetlen nagy szabadságot ad!

S hogy mit ad mindez a nézőnek? Valami élőt, egyedit, egyszerit – ami csak MOST, csak ITT van! Nincs előre megrendezve s ezáltal nem is történhet meg ugyanebben a formában még egyszer.

A Scallabouche-ban, úgy érzem, rátaláltunk egy újfajta művészeti nyelvre. Én narratív színháznak hívom s számomra ez teljesen új útja a drámával való elköteleződésnek. Önnarrációs mozaikjaink ugyanis a karakterek belső életét mutatják meg azáltal, hogy az érzelmeiken és vívódásaikon túl az ún. absztrakt világukba is belátást engednek. A narratív színház ezáltal teljesen másfajta gondolkodásmódba vezeti be a nézőt a klasszikus kőszínházi előadásokhoz képest. Leginkább az olvasás élményéhez tudnám hasonlítani, ahol a történetet mindig a saját, egyedi fantáziánkkal, a képzelőerőnkkel jelenítjük meg, egészítjük ki s ezáltal nem csupán a történet megfigyelőjévé, de a részévé (szereplőjévé) is válunk.  A narratív színház tehát azt a perspektívát mutatja be, ahogy az emberi történetek értelmezésén keresztül magunkat (s persze másokat, illetve a körülöttünk lévő világot) is megérthetjük.

Szeretek meglevő, merev határokat bontani és újakat építeni a színház műfajával! A Confession/Vallomás c. előadásom például kifejezetten azt kutatja, hogyan tudunk kapcsolódni: én és az az EGY néző, akinek aznap este előadom a darabot magyar vagy angol nyelven. A 30 perces monodráma kezdetekor a néző belép a játéktérbe, én ránézek s azonnal meg kell éreznem valamit a személyiségével, a karakterével kapcsolatban – ami persze lehet, hogy nem igaz… Aztán amikor elmondom a megérzéseimet, néha meglepődnek, néha kijavítanak – vagyis elindul egy nagyon személyes, nagyon őszinte beszélgetés, amelyben a közös játék során két párhuzamos történet mentén próbáljuk megfogalmazni a közös múltunkat. Azt is mondhatnám, hogy ez egy négyszemközti vallomás – a szó konkrét és átvitt értelmében! Ebben az izgalmas, fantáziadús világban a néző maga döntheti el, mennyire vesz részt a történetben, ami nem is olyan rég még a mindennapok valósága volt. Az előadás témája a csalódások, szerelmek, sérelmek, emlékek és valójában arra keresi a választ, mi történik akkor, ha a múltból előkerül egy olyan történet, amire már nem is emlékszünk, vagy amit egyszerűen a szőnyeg alá söpörtünk.

A Scallabouche Színházban (a Jurányi Inkubátorház II. emeletén) egyvalami állandó: minden előadás egyedi, egyszeri. Hiszen sosem lehet tudni, a színész mikor fog valami meglepő dolgot csinálni vagy mondani a színpadon – vagyis a mi közönségünk mindig valami nagyon élőt, valami nagyon valódit tapasztalhat meg! Szeretem, ha sikerül olyasmit megalkotnom, létrehoznom, amiben az emberek elfelejtik a logikus és ésszerű gondolkodást, a külvilágot és megismernek egy olyan világot, ahol semmi sem fehér vagy fekete…

Fotó: Brozsek Niki