Anton Edit

„Az általános iskolai irodalomtanárnőm volt számomra a példakép, olyan szerettem volna lenni mint ő, mert bármit kérdeztem tőle, voltak válaszai, nyugodt volt és szabad, és láthatón élvezte, amit csinál. A helyén volt és abban a csongrád megyei zsákfaluban, ahonnan én jövök, igen ritkán lehetett ilyen felnőttel találkozni.
Mi gyerekek is dolgoztunk. Tizenéves koromig – amíg a családom fóliázott – iskola mellett a testvéremmel jártunk segíteni. Sokszor hajnali 3-4 órakor keltünk és mentünk. Nem kényszerből, ez volt a természetes.
Viszont a felnőttektől szinte csak azt hallottam, hogy »majd megtudod, milyen az élet, ha felnősz és dolgoznod kell!«. És én ezt nem akartam elfogadni. Én úgy képzeltem, hogy nekem olyan munkám lesz, amit szeretek, és úgy fogok dolgozni, ahogyan nekem jó. Mint az irodalomtanárnő…
Végül óvónő lettem.
Tanító szakon kezdtem a főiskolát, de párhuzamosan felvettem az óvónőit is. A tanítói gyakorlatokon nagyon sokszor találkoztam gyerekek közti elnyomással és durvasággal és bár azt hiszem, jól kezeltem őket, mégis azt éreztem, hogy ez csak addig tart, amíg ki nem lépek, így nincs sok értelme. Az óvodában nem volt ilyen érzésem. Sőt, arra jutottam, hogy nagyon nagy lehetőség az, hogy egy gyerek öt-hatéves koráig olyan alapokat tudok lerakni, amelyek érzésként, vagy emlékként vissza tudnak köszönni akár húsz-harminc évesen is.
Ez az a közeg, ahol őszinte kérdéseket kapok és a válaszokat úgy fogadják, ahogyan azok vannak, azokhoz semmit nem gondolnak hozzá. Így aztán kölcsönös csodálatban élünk: szeretem újra és újra megtapasztalni, azt ahogyan ők látják a világot és szeretem, hogy bizalommal vannak irántam.
Semmiféle előítélet nincs bennük!
Azt tapasztalom, hogy nagyjából öt-hat éves koráig tudsz igazán dolgozni azzal a lénnyel, akit a Jóisten leküldött. Utána kezdenek rátapadni azok a formamondatok, viselkedési minták, amiket a társadalomból szív magába…
Addig is igyekszem megmutatni nekik azt, hogy milyen csodálatos személyiség lakik bennük és biztatom őket, hogy merjenek az ösztöneikre hallgatni.
Rengeteg kreativitás van bennük még ilyenkor, de például az iskola első évének végére jellemzően már csak egyféle virágot tudnak lerajzolni… Én csak akkor rajzolok nekik, ha kérnek, így aztán ők bármit rajzolhatnak, akár rózsaszín halat, vagy piros fenyőfát is…
Energiával tölt fel ez a munka. Nem is úgy tekintek rá, mint munkára.
Egyszer olvastam, hogy egy embernek napi minimim húsz érintésre van szüksége ahhoz, hogy pozitív napja legyen. Hát én ezt megkapom! És én is imádom babusgatni őket.
Így visszagondolva a gyerekkorom helyszínére, szerencsésnek tartom magam.
Én már kicsi koromban tudtam, hogy mit szeretnék, nem ideologizáltam túl semmit, főiskolára mentem és már mellette is dolgoztam.
Tudom, hogy sokan muszájból tették ott a dolgukat, mert ha nem kapálják meg és szedik le a paprikát, akkor nincs pénz, nincs ennivaló. Robotoltak és a legtöbben nem voltak boldogok. Viszont ennek ellenére hiszek abban, hogy ki lehet törni.Ehhez bátornak kell lenni, mert meg kell lépni olyan dolgokat, amiknek nem látod a végét, például másik faluba, vagy városba költözöl…”

Szólj hozzá!