Antonio Rosa – Portugália, Azori-szigetek

Ő lesz az! – mondom határozottan, csupán egyetlen pillantást vetve a férfi fotójára.

Szombat van. Ülünk egy kizárólag helyiek által látogatott kisvendéglőben és a ködöt bámuljuk. Egy pohár jóféle portugál vörösbor elkortyolása után hirtelen ellenállhatatlanul vonzónak találom az időjárást és fotózni támad kedvem. Megkérdem Sóniát, helyi barátnőmet, van-e olyan férfi ismerőse, aki szívesen lenne alanyom egy ködös-pasis fotózásra. Mintha ez a kérdés lenne a világon a legtermészetesebb, Sónia bólint és már veszi is elő a telefonját, hogy mutassa, kikre gondolt. Odakalauzol egy férfi fotójához, aki veszettül jóképű, már-már túlságosan is az. Nem jó, nem biztos, hogy tudnék az inspirációmra összpontosítani, súlyosabb esetben másra inspirálna. Kérem a következőt. Sónia nem jön zavarba, mutat nekem egy másik delikvenst. Hogy ő szintén jóképű, azon már meg sem lepődöm, ennek a lánynak csupa helyes hapsi ismerőse van. De érzem, hogy nem ezt keresem. Hiányzik valami. Aztán meglátom Antonio fotóját és azonnal tudom, hogy ő az. Természetesen nagyon klasszul néz ki, de amellett, hogy helyes a pofija, izgalmasnak tűnik a személyisége is, legalábbis egy-egy fotóból hirtelen ítélve.

Nem telik el több negyed óránál, épp annyi időnk van, hogy lekísérjük az azori-szigeteki hagyományos ebédünket a bikaerős kávéval és Antonio belép a vendéglőbe. Hamar kiderül róla más is, azonkívül ugyanis, hogy remekül néz ki, a fülén lévő kis készülékek árulkodnak: a férfi születése óta hallássérült, csaknem teljesen siket. Sónia segítségével elkezdünk beszélgetni, ami önmagában egy fél helyzetkomikum: én angolul kérdezek, Sónia fordít portugálra, Antonio olvassa a szájáról az üzenetet és a válaszokkal eljátszuk ugyanezt a táncot, csak visszafelé. Önmagában már ez a koreográfia is csodaszép. De az a legjobb benne, hogy senki nincs zavarban, Antonio maga a zen. Árad belőle a megértés, a béke és érzem, hogy tele van szeretettel. A világ iránt, az emberek iránt, az élete iránt, olyan módon, ahogy csak kevesen képesek szeretni és törődni. Kérdezem, nem bántották-e a társai gyerekkorában és félve várom a választ, hiszen a kicsik olyan kegyetlenek tudnak néha lenni. De itt nem divat bántani a másikat, őt sem cikizték, nem sértegették, hanem kifejezetten segítették és támogatták az iskolában.
Antonio az az ember, aki nem csak átengedi a nénit az úton, hanem kiszáll a kocsiból és át is segíti, valamint megbizonyosodik róla, hogy biztonságban átért, mielőtt tovább indul. Az az ember, aki a közös baráti vacsi után elkísér bennünket hazáig, nehogy az úton történjen velünk valami. Aki előbb imádott kutyáit itatja meg és csak utána oltja a saját szomját. Akinek a legelső kérdése, amikor kiderül, hogy fotózni szeretném az, hogy “De miért én?”, mintha egyáltalán semmi különleges nem lenne benne. Önzetlen, kedves, figyelmes és olyan módon törődik másokkal, ami egészen megindító.
Mégis, pusztán ezek miatt még nem ragadtam volna billentyűt, hogy elmeséljem a történetét.

Ugyanis valahol az ismeretségünk tizedik percében kiderült róla valami olyan, ami teljesen feje tetejére állította a róla alkotott képemet: Antonio szabadtüdős merüléseket végző búvár.

Igen, fogja magát és mindenféle segédeszköz nélkül merül alá a mélybe. Egymaga.
Nekem víziszonyom van, ő meg nagy levegőt vesz és már lent is van. Amikor a hápogáson túl másra is képes vagyok, megkérdem tőle, miért. Egyetlen szót ad válaszul, és ezt most először portugálul írom, mert gyönyörű a hangzása is: liberdade.

Szabadság.

Odalent megtalálja a tökéletes szabadságot.
És igen, ez néha elképesztően veszélyes. És igen, ő is került már elképesztően nagy veszélybe. És igen, néha fél. De ettől csak még inkább tiszteli a tengert.

Ami pedig számomra a legizgalmasabb az ő történetében, az a következő: Antonio nem szívesen kíséri el a barátait a bulikba, mivel hatalmas a hangzavar és a háttérzaj rendkívüli módon megnehezíti, hogy megértse a társait. A víz alatti tökéletes csendben viszont pontosan ugyanolyan könnyedén eligazodik, mint bármelyikünk. Vagy, ha tippelnem kellene, inkább azt mondanám, sokkal könnyebben.

Mert az ő igazi közege a nagy kék mélység.

 

Fotó és szöveg:

Egyed Melinda

Mind the Map

Szólj hozzá!