Aranyos-Gergely Kinga

Engem annyi minden érdekelt kisgyerekként, hogy a szüleim kicsit aggódtak is, hogyan leszek képes igazán elköteleződni majd egy valami mellett. Felnőttként ismertem fel, hogy ez a fajta „kódoltságom” nem arról szólt, hogy ne lett volna képességem bármiben is elmerülni, hanem egyszerűen képtelen voltam választani a számtalan érdekes lehetőség közül. Sok mindenbe belekóstoltam, de aztán hamar váltottam valami újra, s idővel rájöttem, nyughatatlanságom és az elköteleződésre való képtelenségem nem egy rossz attitűd, csupán más, mint az általánosan elvárt, s ha úgy tekintek rá, mint lehetőségre, még jó dolgok is kisülhetnek belőle.

Mindig is szerettem például zenélni – főiskolás koromig kórusokban énekeltem és fuvoláztam, jól is ment, de csak évekkel később, huszonnyolc évesen találtam rá a hangszeremre, a csellóra. De imádtam a konyhában is tüsténkedni, leginkább a sütés izgatott, mert egyfajta mágiaként éltem meg, ahogyan a száraz és folyékony alapanyagokból transzformáció útján újra és újra egy csoda született meg. Vagy például nagyon jól beszélek japánul, mert a szüleim munkái miatt Japánban születtem, majd pár évet Tokióban éltünk.

A pályaválasztás egy logikus, nem pedig érzelmi döntés volt. Közgazdász lettem, mert azt gondoltam, abból sokfelé el tudok indulni. A távol-keleti szakirányt választottam, már az egyetem alatt dolgoztam tolmácsként, idegenvezetőként, majd a férjemmel közös vállalkozást alapítva több mint nyolc évet töltöttem a pénzügyi területen.

A táplálkozás két ok miatt vált tudatossá az életemben. Egyrészt, mert a férjem a megismerkedésünk idején Crohn-betegségben szenvedett, másrészt, mert fiatalon várandós lettem a kislányommal, és úgy éreztem, innentől nem mindegy, mit fogyasztok el. Rengeteget kutattunk ebben témában, és kerestük azokat az ételeket, amelyek segítik helyreállítani a szervezet (a férjem esetében az emésztőrendszer) egészséges működését.

A vega étkezést először csak azért próbáltuk ki, mert amikor egy pár napos buddhista elvonulásra készültünk, úgy döntöttünk, a biztonság kedvéért már előtte pár nappal elhagyjuk a húst. Két-három hét telt el – lement az elvonulás is –, és azt vettük észre, hogy mind fizikálisan, mind mentálisan egyre jobban érezzük magunkat. Plusz energiák szabadultak fel bennünk, és ez akkora lelkesedéssel töltött el bennünket, hogy

azt mondtuk, nem teszünk semmiféle fogadalmat, de egyelőre így maradunk. Végül ebből az „így maradunk”-ból három év lett, majd idén év elején átálltunk teljesen a növényi táplálkozásra. Bár ez utóbbi lépés már egyáltalán nem volt drámai, mégis azt tapasztaltuk, hogy a tejtermékek kiiktatásával a férjem teljesen tünetmentes lett, én pedig véglegesen megszabadultam a gyerekkorom óta gyötrő ekcémától.

Természetesen óriási lelkesedéssel töltöttek el a tapasztalataink, úgy éreztem, mintha egy titkot fejtettem volna meg, amit muszáj mindenkivel megosztanom. A receptjeimet látva, egy nap felhívott a sógornőm – aki Londonban él és személyi edzőként dolgozik –, hogy nagyon szeretne a vendégei számára vegán étrendet is kínálni, nem állítanék-e egyet össze. Persze én egyből behúztam a féket, mondván, semmilyen végzettségem nincs ezen a téren, majd gyorsan kerestem egy képzést, amiről azt gondoltam, indulásnak tökéletes lesz. Menetközben elkészítettem egy angol nyelvű hathetes étrendet, majd létrehoztam egy Facebook oldalt, hogy a kliensekkel azon keresztül tudjam tartani a kapcsolatot. Ekkor viszont az történt, hogy itthonról is egyre többen találtak rám számtalan kérdéssel a növényi táplálkozásról, illetve arról, hogy hogyan lehet ezt az egészet egyáltalán elkezdeni. Mindez pedig hozta magával a pressziót, hogy mutassam is meg, miként készülnek el az étrendemben szereplő guszta növényi alapú ételeim. Ma már workshopokat, élményvacsorákat és borkóstolóval egybekötött gasztrotúrákat is tartok – magyar, angol és japán nyelven.

Így történt, hogy a szívügyem, ami eleinte csak a hobbim volt, a munkám lett.

Egy ideje erősen foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon hány olyan dolog van egy felnőtt ember életében, amit csak azért követ, mert azt tanították neki, vagy mert azt látta anno maga körül. Azért, mert úgy szocializálódunk, hogy „természetes” dolog állatok milliárdjait tenyészteni (embertelen körülmények között), majd leölni őket, kizárólag azért, hogy megegyük a tetemüket, attól ez még nem „normális” dolog. Tudom, ebben a megfogalmazásban keményen hangzik, de ez a rideg valóság, ez történik, nincs mit szépíteni. Ne keverjük össze a társadalmilag elfogadottat, illetve megszokottat a helyessel, a morálisan elfogadhatóval! Merjünk a dogmák mögé nézni, kérdéseket feltenni, kezdjünk el gondolkodni! Emlékszem még azokra az időkre, amikor én magam is dolgoztam hússal és utáltam – megfogni sem szerettem igazán, úgy voltam vele, hogy az előkészítésen túl kell esni. Mindezt azonban csak akkor tudtam megfogalmazni, amikor elkezdtem tisztán növényi alapanyagokból főzni és egyszerre ez az egész egy öröm lett, mert éreztem, hogy egy élő dolgot veszek magamhoz, ami tovább fog éltetni. Ahogy a közhely is szól: „az vagy, amit megeszel”. És gyakran elsiklunk felette, de a táplálkozás mindennek az alapja – ezen múlik, hogy kivé válunk, lesz-e egészségünk és alkotó energiánk. Minden, amit ezen felül hoz az élet már „csak” luxus.

De nem szeretnék habzó szájú „hittérítővé” sem válni. Szeretem a tapasztalataimat megosztani, mert mind a mai napig lelkesítenek, de nem állítom azt, hogy nálam a bölcsek köve. Csupán egyetlen dologra biztatok mindenkit: mindig merjük megkérdőjelezni a megszokottat, és ha az nem szolgál többé bennünket, bátran keressünk új válaszokat!

Fotó (is): gálfisaci

Helyszín: Pastrami étterem és kávéház