Asztalos Dávid

A férfi számomra három fogalom mentén határozható meg: erő, életöröm és felelősségvállalás. Rám sokáig egyik sem volt jellemző. Azután jött egy terápiás fordulat, és egy eddig negyven kg súlyveszteséggel járó életmódváltás, és minden megváltozott. Harmincöt éves koromig nem tudtam egyben lefutni egy kilométert sem. Sétálni viszont mindig szerettem: fiatal srácként volt egy kedvenc útvonalam, amit szinte naponta megtettem. Ennek egy pontján rendszeresen szembe futott velem egy nálam néhány évvel idősebb fiú, aki maratonra edzett. Minden egyes alkalommal úgy haladt el mellettem csatakosan, a fájdalomtól eltorzult arccal, hogy közben mélyen, jelentőségteljesen a szemembe nézett, mintha mondani akarna nekem valamit. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem.

Balkezes, ügyetlen, bizonytalan és kövér kisgyerek voltam, nagyon vágytam az elfogadásra, és korán megtanultam, hogyan kell elismerést kiváltani az emberekből, vagy ennek hiányában áldozatként viselkedni. A mintát továbbvittem a felnőtt életembe is, és felépítettem köré egy játszmát, amit évtizedeken keresztül játszottam magammal és a világgal: jelenlét helyett a jelenlétépítésre koncentráltam. A házasságomban, a barátságaimban és a munkámban adódó helyzetekben kényszeresen többnek vagy kevesebbnek akartam látszani, mint ami vagyok. Egy olyan ember számára, akinek a felelősségvállalással van problémája, ez a fajta mentalitás nagy csapda, mert óriási a jutalomérzete: semmit sem kell komolyan venni, hiszen minden vagy túl sok, vagy túl kevés. Nálam ez oda vezetett, hogy sem a magánéletemben és a barátságaimban, sem pedig a tanulásban és a munkámban nem tudtam a feladataimnak megfelelően helyt állni. A vállalásaimba szinte minden esetben bele volt kódolva a teljesíthetetlenség, a folyamat vége pedig majdnem mindig ugyanaz lett: hosszan tartó, reménytelen és kompromittáló kármentés után kiábrándultan, becsuktam az ajtót és továbbálltam. Szép lassan boldogtalanná, és az irányítás hiányának ellensúlyozásaként egyre kövérebbé váltam.

2010-ben egy orvosi diagnózis térített észhez, és indított el az ellenkező irányba. Az internetről megtanultam diétázni, kerestem egy személyi edzőt és egy pszichológust. Több évnyi terápiás munka és kitartó, de menekülésszerű futóedzés következett, ami felesleges küzdelemnek tűnt egészen addig, amíg egy váratlan megvilágosodásszerű élmény megváltoztatott. Egy alkalommal az utcán menve hirtelen úgy éreztem, hogy láthatatlanul ugyan, de fizikailag találkozom azzal az önmagammal, akivé egész életemben szerettem volna válni. Csak percekig tartott, de ez a találkozás elemi hatással volt rám. Mint egy jelenés, hirtelen értelmet adott az addigi életemnek, és azt is megértettem belőle, hogy mi a feladatom saját magammal. Nem sokkal később találtam rá a biciklizésre, ami nemcsak szinte kizárólagos közlekedési formámmá vált, de fokozatosan a megküzdés szimbóluma is lett számomra. Gyönyörűen a felszínre hozta mindazt, amin tudtomon kívül addig dolgoztam: tudatosította és kitolta a fizikai és lelki határaimat; egyszerre merítettem belőle erőt és életörömöt, és ez segített abban, hogy végül igazán felelősséget kezdjek vállalni magam iránt.

Az a tapasztalatom, hogy amíg gondolni és érezni biztonsággal lehet szinte bármit bármivel kapcsolatban, addig az, amit a testeddel teszel, akár jó, akár rossz, kiszámítható következményekkel jár, és nemcsak fizikai szinten. Én most, nyolc évvel később negyven kilóval vagyok kevesebb, mint amikor elindultam az úton, közben belevágtam a valódi karrierem felépítésébe, jó néhány személyes és üzleti kapcsolatomat végleg lezártam, és egy ideje nagyon tudatosan igyekszem jó férjként és jó apaként viselkedni. Emellett pedig figyelek arra, hogy töretlen maradjon bennem az élet iránti rajongás. Negyvenhárom éves vagyok, van egy feleségem, akivel közös terveink vannak, van három kisfiam, akikből embert és férfit kell neveljek, és még saját magamnak is sokat kell bizonyítanom. Még nem értem célba, de életemben először pontosan tudom, hogy hová tartok, és hogy jó irányba haladok.

Néha, amikor csatakosan, a fájdalomtól eltorzult arccal tekerek fel a hegyre, és szembe jön egy fiatal srác, aki hasonló alkat, mint amilyen én voltam régen, eljátszom a gondolattal, hogy a kamaszkori önmagammal találkozom. Úgy megyek el mellette, hogy közben mélyen, jelentőségteljesen a szemébe nézek, mintha azt akarnám neki mondani: “Kezdd el most! Még nem késő! Most tudod kezedbe venni az irányítást a saját életed felett, és még van lehetőséged megtapasztalni, hogy milyen rengeteg erőre, szépségre és örömre képes a tested, amíg fiatal!”. Látom rajtam, hogy fogalmam sincs, mit akarhatok tőlem.

Fotó: AgiSzaboPhotography