Az ember mesél

Az ember mesél. Mindig is mesélt.  Magáról, a világról, a körülötte levőkről és a benne rejtezőkről. Persze képekkel, mozdulatokkal, illatokkal is üzen, ért és értelmez, de a történetmondás a leginkább emberi sajátosság. Történeteken keresztül sokkal jobban meg tudjuk érteni a világot, sokkal jobban tudunk kapcsolódni a másikhoz, könnyebben tanulhatunk. Egy színes történet jobban megragad bennünk, jobban emlékezünk rá, mint a puszta tényekre. Magunkról, a családunkról is történeteinken keresztül gondolkodunk. W. Fischer szerint mesemondó állatok vagyunk…

S ezek a „mesemondó állatok” történelmet mesélnek, mert a történelem sem más, mint történetek, mesék sorozata. (Ó igen, ez a történet attól is függ majd, hogy ki mondja el! Nézd meg ugyanannak az eseménynek narrációját  különböző nézőpontokból! Ugye, hogy árnyalódik, módosul, vagy épp ellentettjévé válik?)

Hírek? Tények? Mind akkor kezd érdekessé válni, akkor üt, akkor lehet igazán kacsolódni hozzá, ha történet, leginkább az ember története bontakozik ki mögötte…

Miért olyan fontos és olyan erős a mese? Miért olyan fontos a történet?

Amikor egy történetet hallgatunk, egyszerre dolgozik bennünk a tudatos figyelem, és az érzelmi figyelem is.  Vagyis értelmezünk és érzünk is egyszerre, egy időben.  Dolgozik az agyunk és a szívünk. S így kapcsolódhatunk a másikhoz. Ésszel és szívvel. Érzéssel. Mert a történet legtöbbször érzést hív elő a hallgatóból. Mosolygunk vagy könnyezünk, megnyugszunk vagy felkavarodunk.

Egy jól elmondott, egy jól kiforrasztott történet (ilyen a mese) belső képeket is létrehoz, ilyenkor már nem csak kívülről hallgatjuk a történetet, hanem belsővé, sajáttá válik. És ennek a belső képnek hatalmas ereje van! Talán nem is tudjuk, értjük mekkora! Mert a belső képpé vált történet „érzelmi”  megértést  ad magunkról. Csatol valami egyetemeshez és személyeshez is egyszerre. A bent és a kint összeér ebben a képben. És ekkor megnyílhatnak új utak, új megoldások saját életünkben, saját történetünkben.

A történetnek van eleje, közepe, s vége, bejár egy ívet, utat. A történet útra hív bennünket, csatlakozásra, s ha jó, magával ragadó, ha hiteles, akkor mi örömmel csatlakozunk. Csatlakozunk, s már nem is vagyunk egyedül, mert az ember nem szeret és nem tud sokáig egyedül lenni. Történeteinken keresztül is együtt vagyunk. Együtt vagyunk a történettel, a történetben.

Az ember mesél, mindig is mesélt és amíg ember lesz, mesélni fog…

 

Vaskor Gréta

meseterapeuta

www.vaskorgreta.hu

 

A kép forrása: Christian Schloe Digital Artwork

Szólj hozzá!