Bakó Ádám

Marosvásárhelyen, szerető családban nőttem fel. A szüleim szépen megtalálták az egyensúlyt a szükséges korlátok szabása és a kellő szabadság biztosítása között. Például amikor nyolcadikos koromban azt mondtam édesanyámnak, hogy szeretnék dobolni, ő azt válaszolta, ha bejutok a líceumba, dobolhatok. Mikor felvettek, mondtam újra, és elkezdhettem. Rájöttem, hogy én ezt nagyon szeretem. Minden nap egy órát gyakoroltam, ami aztán meg is hozta az eredményét, mert lettek zenekarok, koncertek, majd később még pénz is, és a korábbi befelé forduló és kevés barátságot ápoló gyerekből egy a világra és kapcsolatokra nyitott ember vált belőlem.

Érettségi után nem akartam egyetemre menni, de édesanyám nógatása eredményeként végül a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, kommunikáció szakon végeztem, amit végül egyáltalán nem bántam meg.

Amikor 2014-ben ott álltam diplomával a kezemben, feltettem a kérdést, hogy akkor most mihez is kezdjek, mert eddig csinálta nekem más a programot, de mostantól nekem kell kitalálni, hogy miről szóljon az életem.

Fél év telt el a gondolkodással. Tudtam, hogy dobolásból nem lehet megélni, rádiónál, tévénél nem szerettem volna dolgozni, ezért aztán januárban jelentkeztem biciklis futárnak. Az volt a terv, hogy fél évet biciklizek, aztán az akkori barátnőmmel – aki később azt mondta, hogy mégsem velem jönne – eljövünk Budapestre. Arra jutottam, hogy ha már katonaság nincs, egy másfajta fizikai megerőltetést azért nem baj, ha megtapasztalok. Hát január nem volt a legideálisabb időpont a kezdéshez… Sokszor megfordult a fejemben, hogy bedobom a kerékpárt egy bokorba és otthagyom az egészet, de kitartottam, aminek eredményeként hat hónap alatt nyolcezer kilométert tekertem le mínusz hét és plusz harminchét fokokban is. Nem lebecsülve az eszmei és elméleti kihívásokat, azt gondolom, kellett nekem ez a kiképzés, mert egy férfinak igenis szüksége van az ilyen megmérettetésekre is. A biciklizés pedig mindig is közel állt hozzám, mert ahogyan az ember teker, a monotonitásban van egy varázslat, ami képes egy teljesen más világba repíteni. S azóta is azt gondolom, hogy fontos megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mennyit ülünk egy helyben és mennyit mozgunk, ugyanis a gondolati kihívások mellé kellenek a fizikaiak, mert egyik a másik nélkül soha nem lesz teljes, a kettő együtt szükséges az ember fejlődéséhez.

Egyébként is szeretek sok mindent kipróbálni, és azt, ha szélesebb rálátásom van dolgokra. Talán ez is a férfiléthez tartozik, mert nekem fontos az, hogy egy kicsit mindenhez tudjak hozzászólni. S ez nemcsak a kézzelfogható dolgokra, hanem a világ dolgaira is igaz. Én nem szeretek elveszett lenni.

Ilyenkor azonban egy picit mindig le kell győzni önmagam. Az első reakcióm ugyanis rendre az, hogy „nem úgy van az, hogy valamibe csak úgy belekezdek, mindenhez rendesen kell érteni, és legalább becsületesen utánaolvasni”. Így éreztem a dobolással, és a biciklis futárkodással is, és be kellett magamnak lépésről-lépésre bizonyítanom, hogy de igenis meg tudom csinálni. És az évek során arra is rájöttem, hogy ha vágyok valamit megalkotni vagy valamibe belevágni, akkor azt nem szabad túlgondolni, egyszerűen csak el kell kezdeni. Becsukom a szemem, teszek egy lépést, és ha már elindultam, nem visszakozhatok, sőt a következő lépés adni fogja magát.

Ebben egyébként nagy segítségemre volt egy brassói jóbarátom, akit még otthon ismertem meg. Nem tudom, hogy a nőknél ez hogy van, de szerintem a férfiak között gyakran előfordul, hogy bizonyos életszakaszokban mentorra találnak egy másikban. Valamiféle példaképre, aki útravalót ad. Ő volt az első ember az életemben, akinek nem tudtam olyasmit mondani, amihez ne értett volna, s ez engem lenyűgözött. Sokáig csak csodáltam őt, mert én az voltam, aki limitálta magát – „ehhez értek, ennyit tudok megcsinálni” –, ő viszont minden új dologhoz bátran és magabiztosan állt, ez pedig inspirált engem. Az egyetem után ő is lógott az űrben, és azt mondta nekem, hogy jöjjünk el Magyarországra. Ezen kicsit elképedtem, mert meglepett, hogy ő mondja azt, hogy együtt vágjunk bele valamibe, és igent is mondtam. Együtt érkeztünk 2015 szeptemberében Budapestre.

Nyolc hónapon keresztül jártam állásinterjúkra és – alkalmi munkákon kívül – semmi sem akart összejönni. Az albérletben elkezdtem maketteket építeni, mikor jött ez a srác és azt mondta, mit hülyéskedek itt ezekkel a kicsi repülőkkel, készítsek egy becsületes méretűt, ami repül is. Én persze azt válaszoltam, amit szoktam – hogy az egy sokkal komplexebb dolog, mint amihez én értek –, de addig nyaggatott, míg végül meg nem próbáltam, és újra be nem bizonyítottam magamnak, hogy igenis hozzá lehet szólni olyan dolgokhoz, melyekről korábban azt gondoltuk, hogy nem tudunk. Mindezt azóta is gyakorlom, nemrég például ilyen elhatározásból futottam le elsőre a szigetkört.

2016 májusában aztán a szakmámban is el tudtam helyezkedni. Egy kommunikációs ügynökségnél dolgozom, amely szerencsére nem egy nagyméretű cég, így sokféle területbe be tudok kapcsolódni, és összefüggéseiben láthatom a feladataimat. Szeptembertől ösztöndíjasként kilenc hónapra Berlinbe utazom, de az eddig megtapasztaltak után már nem félek az újtól, sőt, eldöntöttem, hogy élvezni fogom a kinti létet és a munkát.

Most huszonöt vagyok. Szeretnék még utazni, és világot látni amíg… De ez az „amíg” nem is jó szó! Mert mi számít „amíg”-nak? A házasság? A gyerekvállalás? Én nem tartok egyiktől sem, mert nem hiszem, hogy bármelyik esetében is megállna az élet.