Bali Edina Zsanna

Négyéves voltam, amikor az anyukám egyik reggel elém állt és azt mondta, „Kisszívem el kell innen költöznünk!”. Én már ott és akkor nőként tudtam, hogy ez egy megkérdőjelezhetetlen dolog, igaza van, csomagolni kell és menni.

Sokáig öt nő éltünk együtt, a dédnagymamám, nagymamám, anyukám, nagynéném és én. Ennek az öt nőnek Kübekházán egy nagyon izgalmas, szeretettel teli élettere volt, a mi utcánk padjain ült a falu, nagyanyámhoz járt varratni az összes nő, láthattam elkészülni a menyasszonyi- és gyászruhákat, az örömruhákat, a keresztelő ruhákat és a hétköznapi ruhákat is – mögöttük az összes történettel. A dédnagymamám pedig rengeteget mesélt, olyankor a lábam az ölében feküdt és ő simogatta. (Nem csoda, hogy a mai napig ez számomra az intimitás egyik legmagasabb foka!)

Abban a faluban minden egymás szeme előtt zajlott. Az én iskolám nem a „játszma-tan” volt, mert bár megpróbálhattunk volna szerepeket felvenni, de abban a pillanatban száz tükör mutatta volna vissza, „Édes szívem, hova? Mit is?”… S azt gondolom, hogy az típusú hit, szenvedély, szándék, ami bennem van és ami szerint csak azokat a kapcsolatokat kell életben tartanunk, amelyekben képesek vagyunk tisztán, értékesen és játszmák nélkül kommunikálni, az azért van, mert én is ilyen közegben nőttem fel.

Ebbe az élettérbe csöppent bele kilencéves koromban nevelőapám, majd mikor tizenegy lettem, az ikeröcséim.

A nevelőapám is elvált ember volt, két gyerekkel a korábbi házasságából. Minden második hétvégén jöttek, olyankor mi haptákban álltunk és egy egészen más világban léteztünk ahhoz képest, amilyenben egyébként a hétköznapjaink teltek. S valójában – mindenféle harag és hiányérzet nélkül – jól esett, hogy ugyanezt nem kellett eljátszanom az apukám és az ő új családja felé.

Nemrég a könyvemben tudtam megfogalmazni, hogy milyen mérhetetlenül hálás vagyok az édesanyámnak, amiért nem zárkózott be és nem mondta azt, hogy „minden férfi szemét és érted, édes lányom, én feláldozom az életem”, hanem újra férjhez ment és nekem lehetett egy olyan nevelőapám, akit nagyon szerettem és testvéreim, akiket imádok. Az én életem egyik legnagyobb öröme és boldogsága, hogy ő újra férjhez ment, hogy mert élni és merte felvállalni az új családdal járó küzdelmeket is. Így aztán ennek köszönhető az is, hogy amikor harmincnyolcéves koromban betoppant az életembe a szerelmem, két korábbi házassággal és négy gyerekkel, az anyukámnak meg sem fordult a fejében olyasmivel lebeszélni, hogy „Hát nem emlékszel, miket éltünk meg?”…

Amit pedig ez a szerelem adott és bizonyít immár tizenhét éve, hogy igenis létezik olyan isteni egység férfi és nő között, amelyben a legnagyobb ajándékot adjuk egymásnak, a „Lehetsz az, aki vagy!” ajándékát. Ez a kapcsolat tett engem azzá, aki valójában vagyok.

Ma már én is tisztán látom, hogy bár lehet olyat tenni, hogy a gyerek miatt nem lépünk, és lehet minden egyes pillanatban kivenni a másikból egy darabot, héja-nászt ülni az avaron, tépni a húsát, a lelkét és büszkének lenni arra, hogy mi akkor is egy család vagyunk, de szerintem ez egy hatalmas élethazugság. A legnagyobb sérülést egy gyerek akkor szenvedi, ha az egyik szülő széttiporja a másik méltóságát. Ugyanakkor egy a békében megtalált szavak mentén lezajlott válást a minimális sérülésekkel lehet megúszni.

Én a bűntudat nélküli élet harcosa vagyok!

Az életnek egy természetes jelensége az, hogy törékenyek vagyunk, hibázunk, rosszul szólunk, bántót mondunk.  A feladatunk viszont pontosan az, hogy ezt észrevegyük, dolgozzunk vele, korrigáljuk és továbblépjünk. Nem tarthatjuk egymást gyűlöletben és harcban! Ha ugyanis két gyűlöletcsomag találkozik össze, abból nem születhet semmi jó.

Az én misszióm, hogy olyan emberekre hívjam fel a figyelmet, akikről szeretjük azt gondolni, hogy kiközösíthetőek, megítélhetőek, elítélhetőek, sztereotípiák húzhatóak rájuk és bűntudatban tarthatóak.

S ez ma épp a második, harmadik feleség, az „AZANŐ”…

Akkor határoztam el, hogy írok róluk, amikor találkoztam egy második feleséggel. Elmesélte, hogy milyen boldog, élete legjobb időszakát éli és imádja a férje gyerekeit, amikor is elkezdett a szeme tikkelni és hirtelen valami nagyon nem volt rendben. Ekkor mondtam a férjemnek, hogy ezzel nekem kezdenem kell valamit, mert itt egy nagyon komoly élethazugság csíphető nyakon és talán én, mint harmadik feleség tudok majd minderről hitelesen mesélni.

Azt hiszem, bármelyik nő lehet egyszer „AZANŐ”, hiszen egy normál életrendben természetes dolog az, ha válás után új párt keresünk és találunk. Ennek a helyzetnek a kezeléséhez azonban szükségesek a békében megtalált szavak, amelyek lehet, hogy fájni fognak, de akkor is azt gondolom, hogy nem mentegethetjük magunkat a sérelmeinkkel, hacsak nem akarjuk a hátralévő életünket gyűlölködésben tölteni.

A könyvem húsz történetet ölel fel, tabuk és korlátok nélkül íródott, a célja pedig, hogy az olvasó ráismerjen, hogy ez legalább úgy szól róla, mint az aktuális főszereplőről. S szeretném, ha ezeket szívvel olvasnák és megéreznék az őszinte kommunikáció és a játszma nélküli élet lehetőségét, amelyek eszközök a gyűlölködésből való kikerülésre, az áldozati szerepből való kiszállásra és a saját életért való felelősségvállalásra. Ez az én  misszióm.