Baráth Levente

„A történetem egy szakítással kezdődik. Három és fél évet voltam együtt a lánnyal és nagyon odavoltam érte. Annyira magam alatt voltam, mikor elhagyott, hogy anyukám már nem bírta nézni, mindenáron ki akart ebből az állapotból mozdítani. Hosszas rábeszélés után bólintottam rá, hogy kettesben elutazzunk Törökországba nyaralni.
Az összes fakultatív programra befizettünk: úsztunk delfinnel, raftingoltunk, quad és dzsip szafarira mentünk…
Mind a mai napig bennem van az a pillanat, amikor rájöttem, hogy mi az én közegem: dzsipszafarin vagyunk, kabrióban ülünk több más turistával, akik oldalt ülnek, alig tudják, hogy kapaszkodjanak, én viszont ott állok a plató tetején, egyik kézzel egyensúlyozok, másik kezemben kamera és fotókat készítek. Olyan szinten fellelkesültem, hogy este a szálloda medencéjének a partján – ahol a wifi volt – elkezdtem kutatni a neten, hogy hogyan tudnék ezzel foglalkozni.
Azelőtt sosem voltam egyedül. Egy ideig az anyukámmal éltem, aztán egyik kapcsolatból léptem a másikba és soha nem volt alkalmam csak magammal foglalkozni.
Tulajdonképpen már gyerekkoromban is fényképezőgépre vágytam, de – mivel még nem volt digitális technika – drága mulatság lett volna, így nem kaptam a szüleimtől. A gimnáziumi fotó-videó alkotókörbe pedig a tanár nem vett be mondván, hogy egy ilyen renitens futballista diák csak bomlasztani fogja a társaságot. Ahogy saját fizetésem lett, vettem egy gépet és elkezdtem rendszeresen fotózni, de nem nagyon tudtam ezt beilleszteni a mindennapjaimba, a barátnőm kifejezetten nem szerette… Ha mondjuk elmentünk nyaralni, inkább azt szerette, ha szerelmesen andalgunk és nem a gépet nyomkodom… Én alkalmazkodtam. Csak mikor egyedül lettem, tettem fel a kérdést, hogy megérte-e mindezt hagyni, hiszen végül csak elhagyott. Így hát eldöntöttem, hogy most akkor végre azzal fogok foglalkozni, ami engem érdekel, amit én szeretnék.
A törökországi nyaralás után vettem egy GoPro kamerát. Extrém sporteseményekre, és túravezetőnek jelentkeztem. Ahová mentem, mindent filmeztem.
Ezekkel a filmekkel – az alkotás örömén túl – a célom az, hogy megmutassam az embereknek, hogy mennyi minden van a világban. Hogy mennyivel jobb az, ha felállsz a tévé mellől és elindulsz ezeket felfedezni. Mindenkiben ott lapul a kíváncsiság és én azt addig szeretném piszkálni, amíg azt nem mondák, hogy »Na jó, megyek és megnézem!«…
Próbálom tudatosan terelni ezt a munkát és igyekszem olyan feladatokat elvállalni, amit szeretek csinálni. Az én világom az extrém sportos közeg. Jó lenne, ha eljönne az az idő, amikor, ha valaki azt mondja, kell egy őrült operatőr, aki mondjuk elmegy mínusz ötven fokba az Északi-sarkra, vagy befekszik a sárba is egy motorversenyről készülő filmért, akkor én jutok az eszükbe és engem hívnak.
Így visszagondolva és leszűrve a tapasztalatokat, azt hiszem, nagyon fontos, hogy az ember tudjon egy kicsit befelé is figyelni és magával foglalkozni.
Életünk legnagyobb részét munkával töltjük, hát basszus, akkor legyen már valami olyan, amit szeretünk is csinálni. Mert ha valamit szeretsz csinálni, abban te jó leszel. Ha pedig valamiben jó vagy, akkor azt meg fogják fizetni.
Annyiféle munka van már a világban, bármiből lehet pénzt keresni, csak az a kérdés, hogy jól össze tudod-e rakni magadban a vágyaidat és a realitásokat. Nekem anno könnyű dolgom volt, a filmezés, a fotózás és az utazás viszonylag könnyen passzolnak. A szenvedélyeim – a filmezés és a fotózás – lettek az eszközök, a célom, az utazás elérésében.
Mindehhez viszont kellett az, hogy végre egyedül legyek és mindent végiggondolhassak. Az, hogy tíz évesen már gépre vágytam, tizenhat évesen pedig az alkotókörbe, jelek voltak, csak akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez az én utam, mert nem magammal foglalkoztam, hanem a környezetem elvárásaival, illetve fiatalon minden más komolytalan dologgal…
Ez most nekem nem munka! Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy ha egyszer úgy hozná az élet, hogy mindezt megunom, akkor majd újat fogok kezdeni, mert innentől kezdve az életem hátralévő részében én már mindig csak azt fogom csinálni, amit szeretek…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.