Bárczi Attila

Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod, és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni. És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát, vagy egy gyereket. Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott – őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet. Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom…

Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás azt hiszem örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

Aztán pár perc múlva már ott álltunk szakadó esőben a Szent Flórián tűzoltóhajón és a Szonárral próbáltuk kideríteni, hogy hol lehet a roncs, hol kell keresnünk. Két óra múlva találtuk meg, de lehetetlen volt merülnünk, szakadt az eső, a Duna sodrása rettenetes erejű volt, pontont kellett telepíteni.

Azt mondták, nyolc önkéntest kérnek, akik mindennap búvárként segítik a mentést. Ránéztem a következő hetemre, a gyerekeink év végi színdarabjai bemutatójának a hete volt, de nem tudtam nemet mondani. Tudtuk, hogy a koreaiak hitvilágában a megtörtént tragédiánál is rosszabb az, ha nincsenek meg a halottak. És igazából az ország egyetlen mentő búvárszolgálatának tagjaként, azt hiszem nem is tehettem mást, minthogy megyek. A mentés napjaiban és a kiemelés napján a lógó hajóból összesen nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is.

Ez az eset minden problémára rámutatott, ami az önálló búvárszolgálat 2012-es megszüntetése óta a levegőben volt.

Korábban többször jeleztük a feletteseinknek, hogy az átszervezés óta, tapasztalt búvárok sora hagy el bennünket (és mennek el például taxizni), helyettük pedig csak egy-két lelkes fiatal jön. Mi viszont már tűzoltóként is szolgálatba vagyunk állítva, így az ő képzésükre se időnk, se erőnk nem marad. Újra és újra kértük, hogy állítsák vissza úgy a munkarendünket, hogy abban újra legyen időnk merülési gyakorlatokra és edzeni járni – már csak azért is, mert a nyugdíjkorhatárunk is felemelkedett 50-ről 62 évre, és nem mindegy, milyen állapotban tartjuk magunkat. Kéréseink rendre süket fülekre találtak.

A Hableány riasztása előtt közvetlenül, mint a Katasztrófavédelem tűzoltói, mi búvárok három órán keresztül vágtunk viharban kidőlt fákat több kerületben. Épphogy ettünk valamit, villant a lámpa, és indultunk – azt hiszem, fizikailag sem lettünk volna abban az állapotban, hogy akkor este merülni tudjunk.

Az elmúlt hetek szinte csak keserűséget szültek bennem, és egyre gyakrabban gondolom azt, hogy ha nem állítják vissza az önálló búvárszolgálatot, s ha nem biztosítják a lehetőséget arra, hogy tegyük azt, ami valóban a dolgunk búvárként, akkor nem marad más, mint a leszerelés.

Fotó: gálfisaci