Barna Berni

„Alapvetően úgy képzelem el magam ebben az egész univerzumban, hogy mélyen bennem van egy nagyon pici magocska. Ez örök és sérthetetlen. Viszont erre mindenféle dolgok képesek rárakódni. Bármi, amit hallok, látok, amit adok, amit kapok, amit elveszek, amit elvesznek… Ezekhez a tapasztalásokhoz pedig rendszerint félelmek társulnak. Olyanok ezek, mint a hagymahéjak. Rétegek, amelyek rátapadnak ugyan a magra, de soha nem válnak azok részévé. A céljuk csak annyi, hogy rámutassanak, mi az, amin éppen dolgoznom kell, amiket le kell hántanom magadról.
Ennek a magnak a jelenlétében és állandóságában én mindig is a tudatában voltam. Így a félelmet sem úgy éltem meg, mint az én sajátomat, hanem mint egy dolgot, ami hat rám, de igazából nem az enyém, az igazi lényemhez semmi köze.
Ha a mai világnak jelmondatot kellene választanom, akkor az a »Legyetek bátrak!« lenne.
Mert elfelejtettünk bátornak lenni…
A kérdést pedig úgy is fel szoktam tenni, hogy vagyunk-e annyira bátrak, hogy beleálljunk az élet pofonjaiba? Hogy merjük-e megélni a saját traumáinkat, a saját mélységeinket, az örömeinket, a bánatunkat? Merünk-e szeretni, kitárni az érzelmeinket?
Félünk olyan dolgokba belemenni, amik valóságos változást hozhatnának. Inkább a kevésbé melósat választjuk. El akarjuk kerülni, nem akarunk szembenézni a nehézségekkel, pedig azokért hálát kellene adni, mert mind közelebb visznek az igazhoz. És ez az emberi kapcsolatokra éppúgy vonatkozik… Milyen világ az, ahol nem merünk belehalni a szerelembe? Vagy belehalni bármibe, ami fontos? Én azt gondolom, hogy merni kell és néha igenis bele kell dögleni az életbe!
Nem számolunk azzal a ténnyel, hogy a biztonság illúzióját adó félmegoldások mennyire mérhetetlenül rombolóak! Nem csak ránk nézve, hanem az egész környezetünkre is. Az emberek nem jutnak el a tudatosságnak arra a szintjére, hogy felismerjék a biztos, langyos dolgaik következményeit. Értetlenül kérdezgetik, hogy »Miért vagyok tele kiütéssel?, Miért nem tudok aludni?, Miért szorongok?, Miért nincsenek normális emberi kapcsolataim?, Miért van bennem folyamatosan ez a hiányérzet?…«
Azért, mert a félelmeink és az illúzióink diktálnak az életünkben.
Pedig kizárólag ezeket elengedve (a héjakat lehántva) lehet csak esélyünk meglátni ennek az egész színjátéknak, amit életnek hívunk a szépségét és találkozni annak állandó főszereplőjével: az állandó, tökéletes, boldog és rezgő kis maggal, amelyek valójában vagyunk.
Én megtapasztaltam (és végül egy könyvben meg is írtam) azt, amikor eljön az a pont, hogy eleged van magadból: a gátlásaidból, a traumáidból, a félelmeidből, az illúzióidból… És akkor kinyílik a szemed arra, hogy rohadt nagy hazugságban éltél eddig. Lehullik pár hagymahéj és végre esélyt kapsz arra, hogy valódi pillanatokat is megélj az életedben.
Mindig attól félünk, hogy mi lesz. (Nem vagyok szent, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nekem soha nem jut az eszembe…) Folyamatosan elkábítjuk magunkat a világgal, a történésekkel, az érzelmeinkkel, a traumáinkkal, a hitrendszerekkel, a katasztrofálisan nehéz sorsunkkal, de ez mind csak hit, illúzió. És ráadásul erre fordítjuk a legtöbb energiát ahelyett, hogy megélnénk az élet valóságos pillanatait.
Egyetlenegy dolognak van köze a valósághoz és az mindig a szeretet. Amikor valami történik és te azt sejtszinten éled meg. Olyankor a kis belső mag mindig felsóhajt, mert az az érzés az övé, tőle jön.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.