Barna Judit

„Nyitott hátgerinccel születtem, olyan sérültségi fokkal, amit akkor, az 1970-es, ’80-as években tízből nyolc baba biztosan nem élt túl. Egyetlen olyan orvos volt, aki elvállalta a záró műtétet. Szüleim később mesélték, hogy háromévesen kézenfogva mentem az operáló orvossal, aki végigvezetett az osztályán és kisebb csodaként mutogatott. Eddig összesen tíz ortopéd műtéten estem át, ebből három már felnőttkoromban volt.

A gyerektársaim alapvetően mindig is elfogadóak voltak velem szemben. Az egyetlen bántás, amit általános iskolában kaptam, annyi volt, hogy Csimpi Csámpi Kiskacsa… Gyerekként inkább mindig csak az volt a bánatom, hogy míg mások a vakáció idején táboroztak, vagy nagyszülőknél voltak, én otthon feküdtem, mert – hogy ne maradjak ki az iskolából – a műtéteim a nyarakra voltak ütemezve.

A tanáraim szerint nagyon jól tudtam fogalmazni, a reál tárgyak viszont nem igazán érdekeltek, így azt találtam ki, hogy a könyvtár szak lesz az én pályám. Jelentkeztem is  az ELTE-re, de azon nyomban leültem és végiggondoltam, hogy ugyan, mihez fogok én ezzel kezdeni. Ekkor hirdettek meg a gimiben, ahová jártam egy kétéves OKJ-s mérlegképes könyvelő képzést, ahová be is adtam a jelentkezésemet. Akkor mindenki dobott egy hátast, de rólam többet az ELTE nem hallott. Én azt hiszem, hogy a választásom mögött mindig is ott húzódott édesapám intelme, aki azt mondta, hogy nekem „az agyamból kell majd megélnem”…

Azóta is sokan néznek rám kikerekedett szemekkel, amikor azt mondom, hogy én boldog vagyok ebben a szakmában, pedig ez így van. Sokrétű ez a munka, rengeteg emberrel találkozom, sokat tárgyalhatok és borzasztó jó érzés, hogy emberek az én tanácsaimra, szaktudásomra számítanak.

Orvosilag soha nem mondták ki, de én tudom magamról, hogy nagyon sokáig énképzavarral éltem. Egyszerűen nem voltam képes saját magamat sem tükörben, sem fotón megnézni. Egyik alkalommal a rehabilitáción még el is szédültem, mikor mindenki azt hitte, hogy rosszul vagyok, pedig nem, csak csukott szemmel tornáztam, hogy ne lássam magam a tükörben.

2015-ben vettem egy nagy levegőt és feltöltöttem egy profilképet egy közösségi oldalra, s akkor olyan sok like-ot kaptam, hogy azóta már sokkal bátrabb vagyok az képeimmel.

Az úszásnak, mozgásnak köszönhetően sokat változtam. Külsőleg és belsőleg is. Sok gátlást levetkőztetett bennem és a víz nagy szabadságot ad. Ott nincs szükségem a botra. Itt találkoztam, 2013-ban, a csípőműtétem után egy olyan emberrel, aki nemcsak az úszásban segített, hanem velem, mint emberrel is foglalkozott. S bár akkoriban néha erőszakosnak éreztem a kérdéseit, de ma már hálával gondolok rájuk. A műtét utáni felépülési szakaszban munkahely után is kellett néznem, mikor is ő megkérdezte, hogy miért nem leszek egyéni vállalkozó ezzel a szakmával. Én azt válaszoltam, hogy nem tudok annyit, hogy azt be merjem vállalni, mire ő „Hát igazad van, komoly perspektíva! Könyöklős könyvelőként beülni egy irodába havi 120 ezerért… Jó buli lesz! Csak nemt’om mire… Majd ha te rájöttél, légyszíves mondd el nekem! Na gyere ússzunk!”

És igaza volt! Akkor nem esett jól, de vittem magammal a mondatait és ennek nyomán álltam könyvelőként 2015 januárjában a saját lábamra.

Az úszás mellett az autóvezetés jelenti még számomra a szabadságot. A  hobbim a vezetés, mert engem mindig megnyugtat, s ha bármiből elegem lesz, csak beülök az autómba és megyek egy kört.

Szeretem, ha az emberek őszinték velem és ha őszintén mernek tőlem kérdezni. Egyszer találkoztam egy anyukával, aki a négy-ötéves kislányát hozta ki éppen az óvodából. A kislány megkérdezte, hogy „Anya! Miért megy így a néni?”, mire az anyukája csak annyit válaszolt, hogy „Ne nézz oda kislányom!”. Pedig ha azt mondta volna, hogy „Gyere, megkérdezzük!”, én nagyon szívesen elmeséltem volna…

De szerencsére nem ez a jellemző.

Én megpróbálok az akadályokra nem problémaként, hanem megoldandó feladatként tekinteni.

És ha úgy alakul, tudok magamon is nevetni.

Egyszer már feltették nekem a kérdést, hogy boldog vagyok-e és akkor arra jutottam, hogy igen. Elégedett vagyok az életemmel, nem kergetek elérhetetlen vágyakat, de mindig tele vagyok feladatokkal és tervekkel. Szoktam is mondogatni, hogy engem az unalom ne öljön meg. Bármi, csak az ne! Ez a veszély hála Istennek nem fenyeget…” (Barna Judit)

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.