Baross László

Azt hiszem, nálunk anyám hordta a nadrágot. Az apám csendesebb volt, ő pedig kardos. Apám kevesebbet is volt velünk, reggel elment a fűszer-csemege üzletünkbe, mi hárman iskolába, aztán anyám várt bennünket ebéddel, megkérdezte, mi volt az iskolában, mondtuk, hogy „semmi”, ha volt lecke, összecsaptuk, aztán siettünk ki focizni, játszani, és élveztük az életet. Csak akkor találkoztunk apámmal, mikor este hazamentünk, de ő soha nem fenyített meg bennünket, a büntetéseket az anyánk szabta. Voltak is szép dobásaim…

Az egyik, amit soha nem felejtek el, kilenc éves koromban történt. Épp véget ért a háború, én pedig imádtam a katonásdit. Két osztálytársammal kijártunk a vasúti töltésre, ahol puskaport keresve gránátokat, lövedékeket gyűjtöttünk és szedtünk szét. Senki sem tudott róla, csak mi. Tetszett nekünk, ahogyan a tűz végigszaladt a leszórt és meggyújtott puskaporon. Egyik alkalommal kilenc darab gránátot is találtunk, amit háromfelé osztottunk – a vasúti sínre ütöttük a magját, meglazítottuk, a magot és a hüvelyt eldobtuk, a puskaport pedig elraktuk. Én végeztem, a másik barátom is végzett, a harmadik pedig már az utolsót ütötte, de az felrobbant. A gránát a robbanás következtében nekivágódott a szemben lévő sínpárnak, onnan visszacsapódott és telibe kapta a gyereket, aki ütötte, majd a mellette álló barátomat is. Én a töltés mellett találtam magam, s amikor felkeltem minden csupa vér volt. Először az egyiket vettem a hátamra, cipeltem vagy tíz métert, aztán a másikat ugyanennyit. Így próbáltam meg őket bevinni a városba, mikor jött egy parasztszekér, amire felraktak bennünket és elvittek a kórházba. Rajtam nem volt sérülés, kiengedtek, s az anyám hazavitt. Aki a gránátot ütötte, este meghalt, a másik barátom életben maradt, de még egy évig nyomta a kórházat tele szilánkokkal.

Nem tudtam elmenni a temetésre, s a másik barátommal, aki felépült, ugyan tartottam a kapcsolatot, de soha nem beszéltünk erről. Az élményt végighurcoltam az életemen, és sokszor próbáltam a sír felé fordulni, de nem tudtam. Három éve, hogy egy Mindenszentek alkalmával felkerestem a sírt, megálltam, végig tudtam gondolni, hogy kilencévesen elvesztettem egy jó barátom, és azt, hogy akár én is lehetnék itt, s akkor megnyugodtam, a félelmeim pedig megszűntek.

A háborúsdi fiús játék. A moziban is imádtam a cowboy-os filmeket, mert hősökről szóltak, ahol mindig a jók győztek, azok akik szembe mertek szállni a legerősebb banditákkal is. Azokban az években ők voltak az én példaképeim. Aztán később a sportban találtam példaképeket, de az igazi példakép mindig is a bátyám volt a számomra, s bár a döntéseimet egyedül hoztam meg, ha tanácsra volt szükségem, hozzá fordultam. Nagyon jó kapcsolat volt köztünk!

Fiatalon, húszévesen nősültem.

Az én házasságom sokkal mozgalmasabb és teljesen más volt, mint a szüleimé. Ők egy nyugodt, kispolgári életet éltek, mi viszont mindketten dolgoztunk, én pedig, mint sportoló, majd mint a győri ÁFÉSZ kereskedelmi főosztályvezetője rettenetesen sokat utaztam. És az az igazság, hogy könnyűszerrel áttettem a családi problémákat a feleségemre. Igazából Jutka nevelte a gyerekeket, majd nyugdíjazása után a két németjuhász kutyánknak is ő viselte a gondját.

Cukorbeteg volt, amit ugyan hosszú időn keresztül próbáltak kezelni, de hatvanötéves korában jött egy seb, ami miatt amputálni kellett az egyik, majd másfél évvel később a másik lábát is. Volt ugyan segítőnk, de – míg a második műtét után otthonba nem került – napközben én ápoltam. Sokszor  mondtam azt magamnak, hogy na, amit az életben rá hárítottam gondoskodást a családról, azt most vissza kell adnom. Nem tudtam mosni, mosogatni, vasalni, s azt akkor nekem mind meg kellett tanulnom…

2012-ben ment el. A fiam születésnapját ünnepeltük Bakonyszücsön, s már kedd óta lent voltunk, mikor szombaton dél körül azt mondta nekem, hogy eltolhatnám a faluba. Egészen jó hangulatban volt, még a hároméves unokánk is elkísért bennünket, felmentünk a nagyszülők régi házához, majd a templomig, megkerültük a Kis utcát, majd visszamentünk, ahol sütés-főzés volt a szabadban. Ő is evett-ivott, viccelődött, mikor kilenc óra körül kérte, hogy vigyük el lefeküdni. Miután véget ért a vendégség, én is bementem, lefeküdtem a szomszédos ágyra, de nem tudom miért, éjjel valami miatt felébredtem és láttam, hogy furcsán fekszik. Be szerettem volna takarni, hogy meg ne fázzon, de amikor megemeltem a kezét, az visszaesett. Nem volt pulzus, sem szívhang, s bár próbáltam a szívét masszírozni, már késő volt. Kijött az orvos Pápáról, kiállította a papírokat, mondta, hogy el lehet szállítani, de én azt már nem néztem meg. Az utolsó képem róla, ahogyan szép nyugodtan fekszik és – ahogyan azt a ’45-öset – ezt sem tudom kitörölni.

Aztán gondolom, minden életnek megvannak a maga kis bűnei, amelyekért később a sors benyújtja a számlát, mert az enyémekért kétévente megtette. Több műtéten estem át, s a legutóbbi, 2016-os következtében sztómát kaptam.

De az élet adott nekem egy ajándékot is, egy új kapcsolatot, egy igazi társat. Minden vonatkozásban gondoskodott rólam, törődött velem és lelket öntött belém, hogy így is lehet élni. Ő sok szempontból az újjászületést jelenti számomra. Egyrészt, mert elfogadott a műtét után, s engem is segített az elfogadásban, másrészt, mert kinyitotta számomra a világot. Ha ugyanis az ember nem jár mondjuk tíz évig színházba, akkor tíz év után az egy új dolog, s ugyanígy nem jártam koncertekre – a komolyzene sosem volt az erősségem –, de felkeltette az érdeklődésemet iránta. Nem tudom, hogy más özvegyek hogyan élik meg az özvegységet, nekem minden nap van mit várni. Vannak programok, utazások, beszélgetések, kirándulások, ebédek.

Az embert életében nagyon sok öröm és nagyon sok bánat is éri. S mégis azt gondolom, hogy a sok apró örömből egy nagyon jó élet is ki tud kerekedni. Nem kell mindenért örülni! Az apró dolgoknak kell örülni! Mint például én éppen annak, hogy egy jót beszélgettem veled és visszaemlékezhettem ezekre dolgokra…

 

Fotó: AgiSzaboPhotography