Becsy Angéla

„A szüleim szilveszter napján ismerkedtek meg, én pedig 9 hónappal később, szeptember 22-én születtem. Nem nehéz kitalálni, hogy ez nem volt egy hosszú, átgondolt kapcsolat, így nem is akartak megtartani, de az apai nagymamám ragaszkodott „hozzám”, hát összeházasodtak és összeköltöztek nagymamám óriási lakásába, ahol is 3 éves koromig így négyesben éltünk.

Ákosnak vártak, ezért a szülőszobában hirtelenjében még nevet sem tudtak adni nekem. Rettenetesen csúnya gyerek voltam, és szerintem apám tudat alatt választotta a nevem, mivel akkoriban egy Angela nevű gyönyörű színésznővel forgatott, valahogy evidens lett számára, hogy Angéla legyek. Pár évvel ezelőttig nem is igazán tudtam mit kezdeni ezzel a névvel, gyűlöltem még a becézését is, de mára kibékültünk.

Három éves voltam, mikor anyám megunta apám kicsapongásait, és velem együtt felköltözött az anyjához a Széchenyi-hegyre egy szükséglakásba, ahol négyen éltünk. Egy kötelező, óvodai családlátogatás alkalmával megállapították, hogy ez nem megfelelő hely egy gyereknek, és nevelőintézetbe visznek. Ez volt az a pillanat, amikor apai nagymamám a sarkára állt, azt mondta, ide ezzel a gyerekkel, és magához vett.

Onnantól hatalmas szeretetben és szimbiózisban éltünk, imádtuk egymást. Ő egy következetes, laza nagyi volt, hatalmas tudással. Azt gondolom, amikor úgy döntöttem, hogy megszületek erre a világra, igazából őt választottam, és nem a szüleimet, én hozzá akartam jönni.

Tizenhét éves voltam, mikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Az orvos megműtötte, majd „visszazárta”, és azt mondta, két hete van hátra, mire én szúrósan ránéztem, és azt válaszoltam, biztos, hogy még legalább fél év. Nekem lett igazam! Rámentem, elvesztettem a nyelési reflexemet, de minden pillanatért hálás vagyok, amit még együtt tölthettünk.

Amikor meghalt, harmadikos voltam a Trefortban, amit végül nem fejeztem be. Egyedül maradtam a nagy lakásban, és se anyám, se apám nem támogattak anyagilag, hogy ki tudjam fizetni a rezsit. Elmentem dolgozni, és párhuzamosan estin leérettségiztem. Két nagyon zúzós év jött. Iszonyatosan szerettem volna tartozni valahova, élni akartam, és nem szembenézni azzal, hogy senkinek sem kellek.

Pár évvel később megismertem a férjemet, akinek a csodálatos lányom köszönhetem. Mondhatnám azt, hogy onnantól kezdve sínen volt az életem, de nem lenne igaz. Hét év után váltunk el, majd jött egy tizenegy éves kapcsolat, aminek már nyolc éve vége, de ez az időpont egyben az önismereti utam kezdete is.

Mikor a lányom 6 éves volt, méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam. Csütörtökön visszahívott a doki egy kontrollra, hétfőn már műtöttek is. Nem nagyon jutott időm gondolkodni, így hál’isten csak annyi maradt az egészből, hogy azóta tudatosan figyelek a testem és a lelkem visszajelzéseire.

Anno az apám segítsége révén kezdhettem el asszisztensként dolgozni egy tévéműsorban, és végül egészen a közelmúltig maradtam is a média világában. 20 évem volt benne.

A kereskedelmi csatornák reality műsorai ébresztettek rá, hogy mennyire mocsok és manipulatív világ ez, ahol egyáltalán nem számítanak az emberi értékek és érzések, ahol a szerkesztők legfontosabb dolga az, hogy jó szemmel meglássák az eszközt az emberben, akiből aztán eladható termék lehet. Eleinte csak azt éreztem, hogy rossz kedvem van, nem érdekel, amit csinálok, motiválatlan vagyok, de azt hittem, hogy ez csak fizikai fáradtság. Forgatások után egyre több idő kellett, hogy visszakapjam saját magam. Idővel jöttem csak rá, hogy ez a munkáim miatt van, amiket – mióta a lányom megáll a saját lábán – ma már lazán visszautasítok.

Nem volt könnyű döntés egy jól fizető, ám bizonytalan keresetről lemondani, és a teljes pénztelenséget választani egy induló, nem ismert karrierért, pláne ennyi idősen…

A bizonyítási kényszer alapvetően meghatározza az életemet, hiszen sem a szüleimnek, sem a férjemnek, sem a páromnak nem voltam elég jó.

Mindig is vágytam arra, hogy értékeljék, amit csinálok, most pedig ez végre megadatik.

A sikerélményt egy speciális hormontorna oktatójaként, és a futásban találtam meg.

Azt mindig éreztem, hogy van bennem vezetésre való hajlam, és most ezt oktatóként meg is tapasztalhatom. Ráadásul itt önmagamért szeretnek, ahol tudok, segítek nekik, ők pedig hálásak a hozzáértésemért, a tapasztalatomért. Az pedig borzasztó jó érzés, amikor jönnek a sikersztorik a gyógyulásról, vagy a babavárásról.

A futással idén márciusban találtunk egymásra. Vettem egy futócipőt, és kimentem az Omszki-tó körüli rekortánra, gondoltam kipróbálom magam. Lefutottam egy kört, majd még egyet, majd még egyet, és akkor felhívtam a lányomat, hogy hány kilométer is egy kör, mire mondta, 1,66… Ez lett a drog az életemben, mert közben megszűnik a tér-idő, kikapcsol az agyam, megélem a pillanatot, és túllépek a saját magam által felállított hülye kis korlátaimon. És tulajdonképpen nagyon büszke vagyok arra, hogy 50 évesen 10 kilométert le tudok futni.

Szükségem volt az elmúlt nyolc évre, arra, hogy a poklok poklát is megjárjam, hogy végül olyan felismerések születhessenek, amelyekből mára össze tudtam rakni az életemet, rájöttem, hogy ki is vagyok valójában. Megszerettem magam. Letisztult, és kiegyenesedett minden.”

 

Fotó: Kissné Barabás Mónika