Bedő Imre

Többgenerációs, vidéki értelmiségi családból származom, ami azért érdekes, mert a falubeli értelmiségnek – ami jellemzően a papot, a tanítót és az orvost jelentette – mindig is túlnyúlt a felelőssége a családjáért való felelősségen. Ezt a fajta pozitív fertőzöttséget talán innen hozom, s ezért gondolom azt, hogy ha már nekem egy kicsivel „jobban” sikerült az élet, akkor abból vissza is kell adnom. Így lett az életem kísérlete közgazdászként az, hogy miként lehet a gondolatból valóság, s vajon, ha mindent beleadok – pénzt, időt, kapcsolatokat, stb. – képes vagyok-e társadalmi méretű változást elérni.

Sokszor megkérdezik, hogy miért pont „a férfi”.

Ennek egyik oka az, hogy a munkám során idővel arra lettem figyelmes, hogy a világ felpuhul, s mondjuk egy dörzsölt ügyvédre már nem azt mondják, hogy „gerinctelen disznó”, hanem azt, hogy „ügyes”. Vagy azt vettem észre, hogy a politikában úgy játszanak a szavakkal, hogy bár én tudom, de legalábbis sejteni vélem a mögöttes gondolatokat, az emberek többsége a televízió előtt nem. És közben elkezdtük elfogadni, hogy ezek természetes dolgok. De nekem nem tetszenek, és keresem az utakat, hogy miként tudom legjobban fenntartani a saját értékrendemet.

A globalizációt hajtó motor a verseny, ami folyamatos nyomás alatt tart bennünket. S ez a verseny nemcsak a munkahelyen, de az autóvásárlásban, a televíziónk méretében, a nyaralásainkban, a gyerekeink jegyeiben, s egy ideje a férfiak és a nők között is megjelenik. A nemek versenyéből azonban a férfiak inkább kivonulnak. Ha ugyanis egy férfi férfival verseng, abba belead apait-anyait, s ha alul marad, azt mondja, ez most nem jött össze, legközelebb jobb leszek. De ha egy nővel versenyez, nem engedi meg magának, hogy beleadjon apait-anyait, mert szörnyű katasztrófának élné meg, ha egy nőt akarna „lenyomni”. Miért is tenné ezt? Így ha győz is, keserű a győzelem, mert visszaélt az erejével, ha viszont a nő győz, az önbecsülésén esik csorba. A férfiak kódja a versengés, sőt, mérvadó szakemberek állítják azt, hogy a tesztoszteron vezérelt fiúk kapcsolódásához hozzátartozik az agresszió – a vezéregyéniségek harcban állnak egymással, de ennek könnyen lehet az is az eredménye, hogy pár küzdelem után „békét kötnek”, és legjobb barátok lesznek. Ez a fajta agresszió kell ahhoz, hogy megmutassa, ki ő – provokál, hogy megmérjék egymást, de a megmérettetés után elfogadják a vereséget is, s mindenki elfoglalja a „helyét” ebben a viszonyrendszerben. Ez egy zsigeri kód a férfiakban, aminek most hadat üzentek. Ilyet ma már nem illik tenni, de nem mondták meg, hogy akkor hogyan is kell viselkedni. Kulturálisan egy mesterséges kalodába vagyunk zárva, s a magazinok azt mondják, a férfi legyen a nő barátnője – amire, ha hatszor születünk újra sem leszünk képesek –, s mindezzel egyidőben a férfi legyen „tökös” is. A férfiak összezavarodtak, s ahol a nők erősen megjelennek, inkább kivonulnak, vagyis a férfi-női versengés a férfi pacifikálásához, s egyúttal a visszahúzódásához vezetett.

A férfiak mára leginkább már csak a munkahelyeiken vannak jelen. Úgyis mondhatom, hogy visszaszorultak, visszavonultak, vagy visszamenekültek a munkahelyeikre. Azt gondolják, hogy a pénzt meg kell termelni, de azon túl már csak az azon megszerezhető örömforrásokra koncentrálnak. Kivonultak a világépítésből is, nem tartják fontosnak, hogy a családjuk, vagy a közvetlen környezetük építésén fáradozzanak.

A férfi felelősségvállalás ugyanakkor tanulható. Ma a városi lét a férfivá válás útjának az akadályává vált. A teleket már nem kell átvészelni, nem kell fát vágni, begyújtani, lovat megülni, nehéz fizikai munkát végezni a túlélés érdekében. Jellemzően annyi történik, hogy valamelyik lány elveszi őket férjül, holott a döntés a családalapításról is a férfivá válás egyik ismérve, mert az elköteleződéséhez nem lenne szabad, hogy kétség férjen. (Ahogyan a nőéhez sem, de a gyerekszüléssel ő mindezt meg is teszi.) Én azt gondolom, hogy a férfi ereje, szándéka is kell ahhoz, hogy egy házasság elinduljon. Mint a mesékben. A király sem adja addig a lányát, amíg a kérő ki nem állta a próbákat.

A férfi felelősségvállalás egy civilizációs dolog. S nem feltétlenül kell itt különleges beavatási rítusokra gondolni, elég csak az érettségre az élethez való hozzáállásban. Én azt vallom, hogy a férfivá válás útját újra kell teremtenünk a városi körülmények között, s a kérdés az, hogy milyen mesterséges, szándékos utakat lehet ehhez találni. Erről szól a Férfiak Klubja.

A szerepünk kettős. Egyrészt újra és újra elmondjuk azt, hogy amit mi csinálunk az nem valami XXI. századi úri huncutság, hiszen mióta világ a világ, a fiúból döntések, választások és próbák útján lett férfi. Másrészt megmutatjuk „a férfi” képét. A magyar nyelv ezt is találóan fejezi ki, ugyanis ha van képünk arról, hogy milyen emberré szeretnénk válni, akkor „KÉPesek” vagyunk rá, ha viszont nincs, akkor „KÉPtelenek”. S a munkánk során rendületlenül valljuk és hirdetjük, hogy a férfi értékek nélkülözhetetlenek, nélkülük nem megy a világ, a nők nem lesznek nők és nem alapulnak valódi, megtartó családok. „A jövő otthon épül.” – valljuk, s azt a munkahelyek legfeljebb „csak” megfinanszírozzák.

Semmi mesterségeset nem mondok, csak azt, amit a nagyapám is, illetve, amit tőle láttam – és félreértés ne essék, nem sírom vissza az ő korát, csupán a régi minták eszmeiségét próbálom átemelni a városba. Nem hiszek abban, hogy léteznek férfi és női „szerepek”. Ezt a belvárosi értelmiség találta ki, amikor visszanézett az időben, és azt látta, hogy ha a férfi patkolta a lovat, az férfi szerep volt, ha pedig a nő mosogatott, az női. Ebből következően az az állítás született meg, hogy ha ma már nincsenek férfi szerepek, akkor a férfiaknak változniuk kell és női szerepeket is el kell látniuk. Ha a nagyapámat megkérdezték volna, hogy milyen szerepben gyalulja a deszkát, nagyanyám pedig milyen szerepben gyúrja a tésztát, az lett volna a válasz, hogy „ne haragudj fiam, nem tudom, miről beszélsz, én csak a dolgomat végzem”. Vagyis volt egy munkamennyiség, amit a családban el kellett végezni, azt megosztották, és reggeltől estig csinálták. Ebben állt az egyenlőség. Egyik sem ment konditerembe, vagy borozgatni a haverokkal. Ma már csak maradék munkák vannak, amelyekhez ugyanúgy kell hozzáállni, mint a régieknek, vagyis felosztani úgy, hogy ki, mit szeret, vagy ki, mit bír. Szerintem nincs olyan, hogy férfi vagy női munka, feladatok vannak, s ha épp én megyek el a mosatlan mellett, akkor megállok és bepakolok a mosogatógépbe, vagy elmosom.

Sokan próbáltak lebeszélni, hogy ne foglalkozzam ezzel, ez túl nagy falat, hiszen a férfiügy gyakorlatilag „nőügy” is egyben, így aztán mindenki érintett. Én viszont azt mondtam, hogy ezt én értem, de akkor is nekifogok, és majd az egyik lépés hozza a másikat. S azt gondolom, hogy azért haladok előre immár öt éve, és azért sikeres, amivel foglalkozom, mert mögötte nincs düh, ellenállás, vagy személyes sérelem, hanem úgy igyekszem tenni a dolgom, hogy abban mind a férfiak, mind a nők meglássák a jót és a hasznosat.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography