Bende Zsófi

„A bisztrónk születése egy nagyon komplex pillanathoz köthető. Olyan pillanatéhoz, amikor minden, ami az életben fontos összesűrűsödik. Nyár volt. Ültünk egy nagy faasztalnál, mellettünk a fatüzelésű kemencében sült a kenyérlángos, szólt a zene, mi pedig tejföllel a szánk szélén beszélgettünk.
Tudtam, hogy ezt a pillanatot szeretném újból megteremteni. Hogy ez ne csak egy véletlenül megadatott valami legyen, hanem újra és újra életre hívható.
Szeretek dolgokhoz úgy hozzányúlni, hogy aztán annak önmagán túlmutató üzenete legyen. Ilyen lett a bisztró is.
A társammal másfél évig jártuk az országot, hogy megtaláljuk a termelőinket. Tudni akartuk, hogy ki lesz az étel mögött, milyen ember, milyen történettel, mikor kel, hogyan telik a napja, mivel eteti az állatait, hogyan bánik velük…
Miután kialakult a beszállítói kör, jött a helyszínkeresés. Adott lett volna, hogy sűrű, forgalmas utcán nyissuk meg az üzletet, de a betévedők számánál is fontosabb szempont volt az, hogy hogyan érkezel meg oda. Milyen színeket, hangokat, illatokat tapasztalsz odakint és milyenek a környező épületek. Azt akartuk, hogy az intim hangulat már a megérkezéssel teremtődjön meg és a küszöbön túli és a benti világ között összhang legyen.
Nem volt nagy hely. Negyvenkilenc és fél négyzetméter, húsz férőhely. Mégis azt gondolom, hogy ha mindenki a saját környezetében megragadná a lehetőséget és becsempészné a maga üzenetét, tisztaságát, értékrendjét, akkor az a sok kis hely, az a sok kis közösség, egy nagy egésszé tudna összeállni.
Nyolc hónapig voltunk nyitva.

Én voltam az, aki a vendégeket fogadta.
Ez a kis tér közvetlenséget, intimitást teremtett. Rá lehetett látni a konyhára, hogy hogyan és miből készül a felszolgált étel. Aztán rájöttünk, hogy ez nekünk is nagyon fontos, mert a konyhából mi is megfigyelhettünk a vendégeinket, hogy kinek készül az étel, milyen az arca, a kisugárzása. Az embereket, a történeteket kerestem.
Egyszer volt egy foglalásunk Amerikából. Egy pár érkezett és látszott rajtuk a bizonytalanság amikor beléptek, keresték a helyüket. A konyhából figyeltem, hogy hogyan oldódnak fel. Természetesen velük is beszédbe elegyedtem és kiderült, hogy csak néhány napja költöztek Magyarországra. Távozás előtt megöleltek, s akkor rájöttem, hogy milyen csodás dologban volt részem, hiszen két ember új otthonának első élményei között lehettem, én is szerepet kaptam az ő hazatalálásukban.
Az ilyen dolgok mindig túlmutattak a gasztronómián, illetve azon a tényen, hogy épp egy bisztrót működtetünk.
Sokszor zárás után is ottmaradtak beszélgetni az emberek. Egy idő után sokan úgy érkeztek, hogy ajándékot is hoztak: virágtól kezdve kalácson át a friss eperkrémig rengeteg dolgot kaptunk. Volt, aki könyvet rejtett el a polcon és üzenetben írta meg, hogy menjek oda és keressem meg.
Hát ezeket a dolgokat nehéz elengedni!
Június 23-án tartottuk az utolsó vacsoránkat.
Emlékszem, hogy iszonyú meleg nap volt, a HÉV-en utaztam, ahol velem szemben egy idős asszony ült. Elővett egy vizet, ivott, majd ruhazsebkendővel megtörölte a száját, amikor megláttam a karját. Vékony bőre volt, számtalan redővel, de gyönyörű. És akkor arra gondoltam, hogy ha én most az ő kezének az idejéből visszanézek saját magamra, akkor ez a fájdalom és veszteség semmiség, egy szép történet, aminek vége és méltósággal végig kell csinálni a lezárását.
Ha szomorkodom, az ott megismert emberekre és az elmesélt történetekre gondolok.
Abban hiszek, hogy a történeteket el kell mesélni, mert az események nem a megtörténéssel, hanem az elmeséléssel és a meghallgatással nyerik el végső érvényüket. A bisztró erre jó tér volt: a vendégek leültek, vacsoráztak, odahúzták a széket, hogy üljek közéjük és meséltek.
Sokmindenre tanított ez az elmúlt időszak, amit most még csak érzek, de kell az időbeli és fizikai távolság, hogy meg is tudjam őket fogalmazni. Most el kell utaznom, vissza az egyszerűségbe, a csendbe, a nyugalomba.
Rácsodálkoztam, hogy milyen egy egyszerű mozdulat ezt megvalósítani! Milyen sokat gondolkodunk, akár éveket is, hogy menjünk, vagy maradjunk, aztán egyszercsak ott találod magad a gép előtt, levelet írsz, repülőjegyet foglalsz és pár perc múlva jön a válasz, eldől minden: utazol.
Mindig is élt egy kép a fejemben: Toszkánában egy kőépületben lakom egy domb tetején, ahova odasüt a nap, szőlő- és olajliget, béke és lényegretörő egyszerűség vesz körül, mezítláb vagyok, jólesően hideg a kő és a konyhában van egy nagy régi faasztal.
Jövő héten útra kelek és megnézem, hogy ez a kép milyen a valóságban, fent a dombon kinézek a tornácon, bele a csendbe, a mindenbe és pontosan tudom, hogy mit fogok érezni. Azt hiszem, végsősoron ezt az érzést megélni indulok el.”

Szólj hozzá!