Bokodi Gábor

„A harmincegyéves koromra már korrekt egzisztenciám volt, amikor elkezdtem egy barátommal ingatlanokkal üzletelni. Mohóságomnak tudom be azt, hogy a szüleim házára is jelzáloghitelt vettem fel, s mivel a társam végül cserbenhagyott, hogy ezt a házat mentsem, mindenemet eladtam. Harminchárom évesen nem volt semmim, csak a ruháim. Eredeti szakmám szerint autószerelő vagyok, de tapasztalat hiányában még egy rendes önéletrajzot sem tudtam volna összeállítani, kénytelen voltam autómosóban, majd autóbontóban munkákat vállalni. A bontóban dolgoztam, mikor ceremóniamesterként dolgozó barátom megkeresett, hogy van egy hétvégéje, amikor két felkérése is lenne, nem vállalnám-e el az egyiket. Tekintettel a gyalázatos anyagi helyzetemre, annak ellenére mondtam igent, hogy nagyobb társaságokban alapvetően egy kanapén „mozizgatva” szokásom elvegyülni. Nehéz kezdés volt, de sikerült. Rájöttem, hogy ha magamat adom, kedves és figyelmes vagyok, akkor gond nélkül le tudok vezényelni egy esküvőt. Akkor még nem sejtettem, hogy életem ajándéka ez a hivatás, mert általa olyan szabadságot is kaptam, amit előtte elképzelni sem tudtam. Áprilistól október közepéig szinte minden hétvégén dolgozom, de aztán a tél az enyém.
Tavaly indultam el először hosszabb útra barátokkal, mindenféle előzetes tervezés nélkül. Egy hónap utazás után érkeztünk meg a Kanári-szigetekre. Lakóautóval mentem, amiben az a legjobb, hogy azzal utazgatva soha sehol nem érzed magad turistának. Kialakult egy napirendem: felkelés után torna, reggeli, úszás, egy-másfél óra munka, szörfözés, séta, úszás, olvasás és eljön az este… Erre nem lehetett ráunni. És közben rájöttem, mit csinálok: élek! Elkezdtem akkor enni, amikor éhes voltam. Annyit, amennyi elég volt. Mezítláb jártam. Kényelmes ruhákat hordtam és egy időre búcsút mondtam a – számomra bilincset jelképező – karórámnak is.
A város olyan mint egy búra. Itt nincs meg a zsigeri késztetés a változtatásra. Itt az emberek vakok, megvakít a tévé, a reklámok, a hírek… Ez egy felgyorsult világ, ami hasonlít egy szüntelen járó hullámvasútra, amiről nem vagyunk hajlandóak leszállni, de azt képzeljük, hogy megússzuk a hányingert.
Nekem szükségem van a természetre. Kell a mezítlábas lét, kell, hogy néha vizet hordjak, vagy tüzet rakjak és csak üljek a lángok előtt.
Így visszagondolva hasznos, kihagyhatatlan, de kőkemény időszak volt az elmúlt hét év, mert azt hiszem, hogy önszántamból talán soha nem tapasztaltam volna meg, hogy mennyi az „elég”. Felismerhettem azt, hogy milyen jó, ha az embernek nincs sok és milyen kevés is elég ahhoz, hogy az élet működni tudjon. Ha ugyanis le tudod tenni a „még több, még nagyobb” akarását és elkezdesz a belső motivációidat követve élni, a világ kinyílik és hirtelen minden elkezd működni…”

Szólj hozzá!