Bokorné Forró Ágnes

„Nekem már a szüleim és a nagyszüleim is állandóan énekeltek. Teljesen természetes volt, hogy mindenki énekelt, dúdolt vagy fütyült valamit, így szerintem minden innen indult. Amiben felnő az ember, később azt alkalmazza.

Az érettségi évében már tudtam, hogy zenekari zenész nem szeretnék lenni. Ez az életforma nem lett volna nekem való, mert én családra vágytam és arra, hogy taníthassak. Felvettek ugyan a zeneművészeti főiskola fagott szakára, de egy évet halasztottam a szüleim kérésére és elkezdtem a tanítóképző főiskolát. Az alapokat szerettem volna megismerni!  És én tényleg mindent megtanultam ott, amit szerettem volna! Nagyon jó szakemberekkel kerültem össze, a magyar szakirányt választottam, mert tudni akartam, hogy hogyan tanulunk meg írni és olvasni. Az ének- majd és a karvezetés szakot kiegészítő levelezőn végeztem el, a Kokas pedagógia elsajátítása során pedig én is megtapasztalhattam egy teljesen más zenei befogadást.  Ugyanazt, amire a kisgyermekeket is megtanítjuk.

Egészen pici babákkal kell elkezdeni a zenei nevelést. Ők ugyanis nagyon fogékonyak és a fejlődésük során és nagyon hamar olyan kapuk csukódhatnak be, amiket aztán nehéz megnyitni és jobb nem megvárni azt, mire az énekből egy értékelést adó tantárgy lesz…

Bennem örökké zene megy.

A fejemben futnak, mint a számítógépen az asztalra tett programok.

Szüntelenül tekeregnek a fejemben, s van, hogy egy-egy dallamtól órákig, napokig nem szabadulok… Ez jó, mert lefed problémákat és meg is szabadít tőlük. Ugyanakkor sok mindent fel is tud erősíteni, ezért jól kell választani. Bartókkal mondom: »Csak tiszta forrásból!«…

Ma például, ha visszamegyek órát tartani, az osztály nagy valószínűséggel zsizsik lesz, mert leesett a hó. Így aztán semmiféleképpen nem egy pörgős dalt viszek eléjük, hanem egy picit  majd ellene kell dolgoznom ennek a felfokozott hangulatnak. Mélységesen hiszek abban, hogy a zene személyiségformáló eszköz és használom is, mert varázsolni lehet vele, akár magamon is.

Mi magyarok jellemzően borúsak vagyunk, sokszor a gyerekeinknek is a negatív példákat hangsúlyozzuk, a zene ezt is képes ellensúlyozni, mert élvezetet, örömöt ad a léleknek.

Az éneklésnél pedig nincs jobb!

És nincs olyan, hogy valaki nem tud énekelni!

A felnőtt kórusaim is nagyon színesek. Van, aki kottát sem tud olvasni és nem feltétele a részvételnek a tökéletes hang sem. Különböző korú és végzettségű emberek járnak hétről-hétre a kóruspróbákra. De ennyi különböző emberből valami egységet varázsolni számomra kihívás.

Nekem mindez a tizennyolc éves koromban hozott döntésemet igazolja!

Mert engem soha nem az izgatott, hogy egy hangszerből hozzam ki a tökéleteset, mert az csak rajtam múlna! Sokkal jobb dolog másokat megmozgatni, és emberek tömegével – akik közül sokan nem is tesznek meg mindent – elénekelni fantasztikus darabokat. Nagy erőt ad mindebben, hogy látom, ez mennyire jó nekik is, mert sokszor a hullafáradt, napközben dolgozó embereket úgy kell hétköznap este nyolckor „hazakergetnem”.

Én nagyon tudatosan választottam ezt a fajta életet, mert a szívem mélyén tudtam, hogy sokkal többet kapok majd ettől, mint a zenekari muzsikus léttől…

Hetente több mint kétszáz ember vesz körül, mindenféle korosztályból és a célom az, hogy a zenélés, az éneklés öröm legyen mindenki számára.

Ez számomra nem csupán hivatás, hanem öröm és boldogság.”

 

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.