Bóla Lia

„Anno a férjemmel kezdtem el futni, de egészen rövid távokat. Amikor Agárdra költöztünk, az ezeregyszáz méteres Parkerdő körből nekem bőven elég volt két és fél kör is… Egészen addig, amíg egy kedves ismerősöm, akiből ki nem néztem volna, elmesélte, hogy lefutott hat kört a Parkiban. »Ha ő meg tudja csinálni, én miért ne tudnám?« – fogalmazódott meg bennem. Nemsokára lefutottam a hat kört, ahonnan törvényszerűen már csak egy ugrás volt a vízválasztó „tíz kilométer”.

Megértettem, hogy mindez fejben dől el.

A következő motiváció akkor jött, amikor a négy– és kétéves gyerekünkkel a férjemnek szurkoltunk Zánkán egy féltávú triatlonversenyen. Idősebb asszonyokat láttam futni emelkedőkre és feltettem ugyanazt a kérdést, mint az agárdi pályán, »ha ők ezt tudják, akkor én miért ne tudnám?«… Magával ragadott ez a tűz, tetszett a kihívás! Elhatároztam, hogy következő évben nekifutok egy félmaratonnak, s ha az sikerül, elindulok egy féltávú triatlonversenyen én is!

Itthon nőként viszonylag könnyű jó eredményeket elérni futásban, mert kevesen vagyunk. A legtöbb versenyen, ahol eleinte indultam, az első tízben végeztem és ez iszonyúan inspirált. Volt valami, amiben sikerélményem volt, ráadásul élveztem és feltöltött.

A harmadik gyerek már ebbe az aktív családi sportéletbe csöppent bele, a futás és a sport addigra már annyira természetes részévé vált az életemnek, hogy a nyolcadik hónapig, amit épp tudtam, sportoltam. Mindenből annyit veszel ki, amennyit beleteszel. Nekem kellett az, amit a futástól, a triatlontól kapok. És hogy minél többet kapjak, mérték nélkül tettem bele. Felborult az egyensúly; bennem nem volt, körülöttem sem lehetett. A futás és a sport előtérbe került a családi élet rovására. Nem véletlen, hogy a férjem idővel joggal tette fel a kérdést, döntsem el, hogy mit akarok: futást, vagy családot.

Kiéleződtek a különbözőségeink: ő az arany középút embere, én a szélsőségeké. Ha csinálok valamit, akkor azt egészen, és a legjobban. Ez persze nem mindig áldás…

Nem értette, hogy miért futok 80-100 kilométert, miért nem elég a 20 vagy 30.  Nem értettük, nem akartuk érteni egymást… Akkor azt hiszem, hogy kicsit dacból is, de lemondtam minden nyárra tervezett versenyemet és futásomat.

Szeptemberben terveztem újra visszatérni, de csúnyán lebetegedtem. Tünetváltások sorozata ért utol. Hónapokon keresztül próbáltam elkapni a régi fonalat: a könnyed, jóleső futás élményét. Nem jött. Küszködés volt az egész. Nem volt türelmem kivárni a teljes gyógyulást, futottam, szenvedtem, visszaestem. 35 kilométer futás után úgy éreztem magam, mint korábban 100 után… Rettenetes volt megélni a saját korlátozottságomat, a tehetetlenséget és szüntelenül csak arra kerestem a választ, hogy miért kerülök ennyire lentre…

Ez az időszak tanított meg az alázatra. A távokkal és magammal szemben.

Januárban lassan kezdtem kilábalni a több hónapos betegeskedésből. Vissza kellett bontanom a házat egészen az alapokig, és újragondolni, újraépíteni az egészet. Türelemből és alázatból. És úgy hogy ne csak a magam számára legyen lakható.

Előkerült a családi naptár intézménye: bekerültek a futásaim, versenyeim a többi közös program közé. Többnyire tervezhetővé vált a jelenlétem a családom életében.

Nem tudom pontosan, mi volt az a pont, ahol mi ketten a férjemmel megbékültünk egymással… Oda-vissza hatások sorozata után beállt az egyensúly közöttünk. Talán a bennem kialakult „háromlábas”, család-munka-futás egyensúlynak is van ehhez némi köze.

A futást ugyan „elloptam” tőle, de ő is megtalálta a saját területeit. Mindkettőnknek van a család mellett saját „én-ideje”, és véleményem szerint ez kell ahhoz, hogy egészséges távolságban maradva egymástól megtartsuk, esetleg újra kialakítsuk a saját színeinket, mert minél több szín van jelen egy családban, annál gazdagabbak vagyunk általa.

Futótársakkal szoktunk párhuzamot állítani a futás és az élet dolgai között: amíg megy, amíg sikereid vannak, addig könnyű, aztán eljön egy pont, ahol kifulladsz, leeresztesz, elvész a motivációd, magad sem tudod, miért csinálod… Na ott sokan abbahagyják! Pedig ott kezdődik az igazi „munka”! Mert ami fontos, ami a részed, ami mellett egyszer döntöttél, azért tenned kell, akkor is, amikor éppen nem az élményről szól.

Nagyon sokat kaptam a futástól! Önbizalmat, kitartást, barátokat, küzdeni akarást és nem utolsó sorban életszemléletet. Szeretnék a gyerekeimnek is átadni mindebből valamit, ami segít nekik megtalálni a saját „futásukat”.”

Szólj hozzá!