Mindez tíz évvel és három gyerekkel korábban történt. Ez volt az a szakasza az életemnek, amikor minden elképesztően összesűrűsödött; szakdolgozatírás, államvizsga, szakítás, új szerelem, költözés. Az iskolában, ahol akkor dolgoztam szintén épp nagy változásokat indítottunk…
Az emberek, s az emberek közötti kapcsolatok mindig is rettenetesen érdekeltek. Képes voltam fent ragadni egy buszon és nem leszállni, ha mondjuk folyt egy beszélgetés, amit végig szerettem volna hallgatni, vagy esetleg kivárni, hogy mi…
Amióta csak az eszemet tudom, táncolok. Táncolok, és a kis lila buborékomban élek. Itt nincs lehetetlen, nincs olyan, hogy nem lehet. Amikor mégis, akkor harag is van. Nemrégiben jöttem rá, hogy tulajdonképpen én ebből építkezem….
Nem tudom, létezik-e olyan kategória, hogy „nehéz sorsú nő”. Az eddigi harmincöt évem azt igazolná, hogy igen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a következő harmincötben erre rácáfoljak. Az első nyolc évem az általános iskolában…
A lányom születése előtt operatív vezetőként dolgoztam egy kicsi, de nagy forgalmú cégnél. Ez egy pörgős, összetett, felelősségteljes munka volt, és 2009-ben, mikor otthon maradtam, úgy éreztem, sok lett a szabadidőm. Ezt egy remek lehetőségnek…
Csak nemrég jutott eszembe, hogy amikor a Testnevelési Főiskolán kollégista lettem, készítettem a szobám falára egy plakátot a következő Dickens idézettel, „Tégy minden jót, amire csak képes vagy! És tedd olyan csendben, ahogyan csak lehetséges.”…
A történetem ott kezdődik, hogy harmadikos gimnazista koromban Édesapám – aki a középiskolám könyvtáros tanára volt – hazahozott egy felvételi tájékoztatót. Amikor azt elkezdtem nézegetni, a gyógytorna szaknál akadt meg tekintetem, mivel azonban fizika-biológia kellett…
Gyerekkoromban volt egy kb. egy méter hosszú sárga színű matchbox autópálya sínem, s mi azzal a sárga sínnel vívtunk egymással. Két sportág érdekelt, a kerékpározás és a vívás. A házzal szemben, ahol Rákospalotán éltünk, lakott…
A „mindfulness”-ben beszélünk a robotpilóta-, illetve feladatlistás üzemmódról, amikor is állandóan a teendőinkben vagyunk, várjuk a végét, kipipáljuk, és máris fordulunk a következő felé. Azt hiszem, én már gyerekként is ezt éltem meg, feladatok mentén…
A súlyos betegség, a gyász sajnos még ma is sokszor tabu. Ha viszont nem az, akkor vagy úgy döntünk, hogy nem „zavarjuk” ilyenkor az érintettet, vagy túlságosan nagy pátosszal fordulunk felé. Én tizenöt éves voltam,…
