Catharina Pieper és João Reis, Portugália, Azori-szigetek, Faial

Hosszan váratott bennünket, de aztán egyszer csak kisütött a nap Faial-on, az Azori-szigetek egyik parányi tagján. Sok helyi példáját követve én is Horta strandja felé vettem az irányt, ellenállhatatlanul vonzottak a melengető napsugarak, az óceán zúgása, meg a langyos szellő susogása. És akkor még fogalmam sem volt, hogy ezeken felül milyen kincsre bukkanok majd.
A hedonista semmittevést egy jólesően nagy sétával zártam a közeli dombtetőn, ahonnan visszaérve felvont szemöldökkel kezdtem figyelni két laposkúszásban a homokban kotorászó embert. Közelebb osontam, mer’ el nem tudtam képzelni, mit pamacsolnak ennyire lázasan, de ez sem segített, továbbra is csak valami túl elvont mozgásművészeti előadásra hasonlított a történet.
Vállat vonva továbbálltam, de piszkosul csiklandozott a kiváncsiság, úgyhogy fogtam magam, és a strand végéből kényelmesen visszaballagtam a két alakhoz. Állítólag a nagymamám volt, aki mindenkivel mindig szóba állt az utcán, lehet, már kezdek rá hasonlítani, mert nem érdekelt, hogy mennyire néznek futóbolondnak, odamentem a két alakhoz és finoman megérdeklődtem, mi a búbánatos öreg ördögöt művelnek itt kutyapózban a homokban. Mert hogy épp nem kelet felé borultak le, meg amúgy se úgy néztek ki, mint akik imádkoznak.
Valóban nem vallási transzban voltak, kiderült viszont, hogy mindketten egyetemisták és egy kutatást végeznek itt Faialon. Két különböző tengerparton vizsgálják a homokban fellelhető apró műanyag darabkákat (két milliméternél kisebb átmérőjű dolgokról van szó, ezért hát a laposkúszás), bezsákolják őket, hogy aztán a témavezetőjük mindenféle mikroszkópos hókuszpókuszt elvégezhessen a mintákon. Vizsgálják a műanyagok típusait, hogy milyen baktériumok és egyéb élőlények telepedtek meg rajtuk és hogy miféle fémeket nyeltek magukba az óceánban való ringatózás közben.

Catharina ezután bemutatott bennünket egymásnak az épp kezében (illetve csipeszében) tartott apró fehér műanyag lapocskával, amire én ránézve csak tanácstalanul hümmögtem, nem lévén biztos benne, mit kellene látnom. Majd kedvesen elmesélte, hogy ez olyan fajta műanyag, amit kifejezetten műanyagfeldolgozó gyárakban használnak, amiből viszont egyetlen darab sincsen Faial szigetén, így a parányi darabka feltehetőleg elég hosszú és kalandos utat tudhat maga mögött az Atlanti-óceán hullámain hánykolódva Közép-Amerika vagy Európa felől.
Mindketten portugálok egyébként, de nem a szigeten születtek, hanem a portugál szárazföldön. Egyszer azonban elkövették azt a vakmerőséget, hogy eljöttek az Azori-szigetekre két hétre nyaralni. És ennek immár hat éve. (És amikor meghallották, hogy cirka egy hónapot maradok, de még nincs meg a visszajegyem, sokatmondó vigyor ült ki az arcukra, és vidáman megjegyezték, hogy veszélyes játékot játszom, mert mindig így kezdődik…)
Ők, boldogan otthagyva a szárazföldet, PhD hallgatókként kutatnak az egyetemen egy amerikai témavezető mellett, nyaranta pedig bálnaleseket szerveznek és búvártúrákat vezetnek a szomszédos Pico szigetén.
A történetükben számomra mégis az volt a legmegkapóbb, hogy képesek hosszú órákon keresztül szemöldökcsipesszel átfésülni a homokot. És hogy mekkora lelkesedéssel beszéltek néhány – az én szememben – jelentéktelennek tűnő, icipici műanyag darabkáról. Azt hiszem, az ilyen szenvedély viszi előre a világot.

 

Kép és szöveg:

Egyed Melinda

Mind The Map

 

Szólj hozzá!