Csángó Dani

„Ha nem is elkényeztetett, de egy olyan gyerekként nőttem fel, akinek mindene megvolt, jómódban élt, de nem igazán volt rövid a póráz. Mindebből azt szűrtem le, hogy különleges lénye vagyok ennek a világnak, aki nagyon sokra hivatott. Azt a szót, hogy empátia, közelről és távolról sem ismertem. Határozott elképzelésem volt az életemről, azt gondoltam, hogy ügyeskedés révén fogok majd egyről a kettőre jutni, így nem véletlen, hogy egészen korán seftelni kezdtem és 17-18 évesen már hátrazselézett frizurával, öltönyben és szivarozva jártam örmény és grúz bűnözőkkel az éjszakát. Érinthetetlennek és sebezhetetlennek éreztem magam. Akkoriban, ha fogyatékkal élőt láttam, inkább elfordultam, vagy átmentem az utca túloldalára, mert mélyen belül a gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy én mihez kezdenék egy ilyen helyzetben, s azt gondoltam, annál nagyobb csapás nem is létezik az életben, minthogy valaki kerekesszékbe kerül…

Főiskolás voltam, mikor az egyik haverom a főiskolán elvitt magához Székesfehérvárra, hogy megmutassa nekem a „birodalmát”. Tetszett a program, keményen be is rúgtam, majd egy ponton annyira rosszul lettem, hogy szóltam, induljunk haza. Beestem az autója hátsó ülésére, ahol bealudtam. Ő a házuktól olyan húsz méternyi távolságra elaludt a volán mögött és egy árokba kormányozta az autót. Mindeközben én olyan mély álomban voltam, hogy az elernyedt állapotnak köszönhetően semmit nem tudtam reagálni. A nyaki ötös csigolyámnál eltört a csont, elszakadt a gerincvelő, s én már ott, abban a pillanatban lebénultam. A srác ebből semmit sem vett észre, sőt nevetett, mert tréfásnak találta, hogy egy pillanatra elaludt. Én viszont éreztem, hogy nagy baj van, mert nem tudok mozdulni, így kértem, hogy hívjon mentőt. A mentősöknek még megadtam a szüleim telefonszámát, de aztán a következő emlékem már csak az, hogy az intenzíven fekszem, dréncső lóg az orromból és a számból, nyakamon egy műanyag sánc és én egyetlen testrészemet sem tudom megmozdítani.

Nekem akkor annyit mondtak, hogy megműtöttek és a műtét nagyon jól sikerült, de valójában soha nem történt meg, hogy bárki odajött volna hozzám elmondani, hogy „Dani, lebénultál, mostantól kezdve úgy néz ki, hogy így fogod leélni a hátralévő életedet”…

Az egész addigi életemre a protekció volt a jellemző; a soronkívüliség, a megkülönböztetett bánásmód. Nyilván ez is szépen építette a személyiségemet olyanná, amilyen aztán az vált. A szüleim kórházba érkezése sem történhetett másként, hiszen például nagyon hamar saját kórtermet kaptam, s az orvosok azt látták, hogy apám nem drámázik, nem mond olyat, hogy fiam, innentől át kell gondolnunk, hogyan tovább, sőt, csak azt sulykolja, hogy ebből teljesen fel lehet épülni. Így aztán senkiben nem merült fel, hogy ezzel ellentétes dolgot mondjon, én pedig abban a hitbe ringattam magam, hogy nálam a helyzet nem is olyan súlyos (nem teljes a gerincvelő szakadása és majd a működő idegpályák átveszik a nem működőek funkcióit) és rendbe fogok jönni…

Pedig az orvosok célja „csak” annyi volt, hogy stabilizálják az állapotomat és rehabilitálható állapotba kerüljek. Tüdőgyulladást kaptam, amiből következően annyira rossz volt a szaturációm, hogy sokáig fennállt a lélegeztetőgépre kerülés veszélye is.

Több mint egy hónapot voltam kórházban, majd átkerültem az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI). Utólag tudtam meg, hogy amikor a szüleim először bementek és anyám meglátta, hogy a személyzeten kívül mindenki kerekesszékes, leesett neki a tantusz, s utána napokig csak sírt. S valahogy én is így voltam ezzel, nekem sem illett a képbe a sok kerekesszékes, mert én azt képzeltem, a rehab arról szól, hogy az ember meggyógyul, nem pedig arról, hogy megtanítják kerekesszékben élni.

Az OORI mind a mai napig egy rettenetes élmény az életemben. Ott tapasztalhattam meg a teljes kiszolgáltatottságot és azokat az előítéleteket és elnyomásokat, amelyekkel egy fogyatékos ember valaha találkozhat az életben. Szigorú rendszabályok mentén kellett élnünk, meg volt határozva, mikor kelünk, mikor fekszünk, mikor eszünk, mikor iszunk, mikor fürdünk, mikor tesznek tisztába, s ha például nem akkor volt székleted, amikor annak az ápolók szerint ideje lett volna, akkor úgy érezted, hogy most nagyon rosszat tettél. Ráadásul az akkori főorvos egy SS tiszt volt, olyan beszólásokkal például, hogy „Látom, új cipőt vett! Nem kellett volna, mert nem koptatja már el az előzőt sem!”…

Az osztályon tizenkét kórterem volt, de csak egy, ahol a betegek előtt tabu volt a fogyatékosság, mint téma, és az oda betérőknek egy olyan darab szereplőivé kellett válniuk, amelyben a valódi felépülés a cél, nem pedig a kerekesszékes életmód elsajátítása. Ez volt az enyém és a Dezsőé, egy cigány srácé, akinek a gerince hátlövés következtében kapott gellert és szintén lebénult. Rögtön éreztük, hogy egy tőről fakadunk, s én onnantól kezdve féléven át minden második nap töltött káposztát és rántott húst ettem, mert rendszerint egyszerre tízen jöttek őt látogatni és olyan mennyiségű kajákat hoztak neki, hogy jutott nekem és még a fél rehabnak is… Azt hiszem, az akkori klikkesedésünk kellett a túlélésünkhöz. Gyakran szőtte a terveket, hogy kit és hogyan fog majd megveretni, s amikor ezt elképzeltük, nevettünk és egy kicsit minden könnyebb volt.

Hazakerülésem után a napjaim üressé és haszontalanná váltak. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam, ez nem vezet sehová. Elértem azt a szintet, ahonnan már csak mentálisan lehet továbbfejlődni, de ehhez segítségre volt szükségem, s terápiára mind a mai napig járok. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy hogyan dolgoztam fel a balesetet, akkor erre azt mondom, hogy én nem dolgoztam fel, a feldolgozás folyamatában élek. Ugyanakkor azt biztosan tudom, hogy nem a két kéz és két láb az, ami engem bármire is alkalmassá, vagy alkalmatlanná, képessé, vagy képtelenné tesz, hanem az akaratom és az abból fakadó motivációm, hogy azt végrehajtsam.

Az számomra ma már nem probléma, hogy kerekesszékes vagyok és nem tudok lábra állni, mindezt elfogadtam és megtanultam a nehézségekkel együtt élni. Nekem az a célom, hogy ebből a helyzetből ki tudjam hozni a maximumot és ezt mások is elfogadják, ne akarjanak megváltoztatni, vagy helyettem meghatározni a korlátaimat, hanem kezeljenek egyenlő partnerként és adjanak esélyt arra, hogy ugyanúgy élhessek, mint bárki más.

Ma azt hirdetem, hogy ha az emberek gondolkodásmódja változna és a fogyatékkal élőkre potenciálként tekintenének, akkor például az egyik társam az OORI-ban nem követ el öngyilkosságot a közelmúltban.

Létrehoztunk egy önkéntesekre épülő egyesületet, akik abban segítenek, hogy ha egy mozgássérült ki szeretne mozdulni az otthonából, akkor elkísérik őt. Ezzel egyrészt közös élményt szereznek, s a nap végén nem azt fogja mondani, hogy eljöttem egy kerekesszékessel egy koncertre, hanem azt, hogy megismertem egy embert, akivel tök jól éreztem magam, másrészt mások is észreveszik, hogy élnek mozgássérültek körülöttünk, s nem azért nem találkozunk velük koncerteken, fesztiválokon, színházakban, mert ők nem szeretnének jönni, hanem, mert segítőre van szükségük ahhoz, hogy ki tudjanak mozdulni. Apró lépések, de hiszem, hogy ezek hozzák el a változást.

Mindemellett tanítok az ELTE gyógypedagógia karán és számos előadást tartok arról, hogy milyen is valójában fogyatékkal élni.

S már van, hogy azt érzem, nem is trauma, ami velem történt, hanem egy irányt mutató külső erő, amely hozott egy olyan lehetőséget, hogy a bűnözői lét helyett ma egy olyan dologgal foglalkozhatok, ami segítő szándékú és ami egy jobb világ megteremtésén fáradozik, amelyben ezentúl senkinek sem kell majd attól rettegnie, hogy egy ilyen baleset elszenvedése esetén, hogyan fog majd tovább élni…”

 

Fotó: Hunyadi Nóri (NoritaPhotography)

8 Comments

  1. Horváth Krisztina 2017-07-31 at 10:56

    Le a kalappal Dani előtted! Legfőképpen az emberi erődért, az ‘ön-tükrödért’, a harcodért/segítésedért a többi sorstársadnak valamint a tanításért mindannyiunknak. Sok sikert kívánok a munkádhoz! Az önkéntes programoddal kapcsolatban pedig emailben írnék.

    Válasz
  2. Kniesz Kormélia 2017-08-01 at 05:51

    Kedves Dani! Szóval szerintem szuper ember vagy! Talán nem is baj, hogy az a “lókötő, svindlis” srác elveszett, mert a kerekesszék szerintem egy nagyon normális, erős, öntudatos embert faragott belőled! Az írásod minden egyes sorát átéltem, átérzem. Én is kerekesszékben élek , szerencsére ” még csak” 4 éve!! Mindenképp szívesen olvasnám a soraidat, és ha nincs ellenedre, nem veszed tolakodásnak szívesen fel is venném veled a kapcsolatot! Mert tudom milyen az, a mikor valaki nem szánalomból, kötelező kedvességből áll szóba veled, hanem azért mert vannak értelmes gondolataid, véleményed, ami mellett ki is állsz, lehet jókat beszélgetni Kitartás, derűs napokat kívánok! 🙂

    Válasz
    1. saci 2017-08-01 at 06:26

      Kedves Kornélia, nagyon köszönjük a hozzászólásodat, Danit a Mozduljunk ki! Egyesületen keresztül el tudod érni: http://www.mozduljunkki.hu Üdvözlettel, Gálfi Saci

      Válasz
  3. Titanilla 2017-08-01 at 21:37

    Nagyon jó ezt olvasni 🙂

    Válasz
  4. Varga Vilmos 2017-08-03 at 17:26

    Dani! Örülők, hogy igy feltaláltad megad, és másoknak is sokat segítesz .További sok sikert kívánunk ha még emlékszel Varga Eszter apukája és anyukája a Jávor utcai rehabilitácioról

    Válasz
  5. Bagoly 2017-09-08 at 13:26

    A befolyásos szüleid perelhették volna a mocsok szadista OORI dolgozókat.
    Megnyomorodhatnak még ők is…
    A betegjogi képviselő számát minden betegnek és a hozzátartozóknak tudni és használni kellene.

    A lelki erőd csodáltos!

    Válasz
  6. Havas Benjamin 2017-11-20 at 20:17

    Dani, ha nem írnád folyton azt, hogy “fogyatékkal élő”, még tetszene is ez az önvallomás. De jó lenne, ha ––
    – éppen a saját érdekedben is-, elsajátítanád a helyes kifejezéseket a fogyatékos emberekkel kapcsolatban. Mert ez nem az. Helyesen: fogyatékossággal élő ember vagy fogyatékos ember. Mindemellett minden jót kívánok neked!

    Válasz

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.