Csatlós Csilla

„Katalizátornak tartanak, aki elindít embereket. Hiszek abban, hogy mindenkiben megvan a képesség a megoldásra, a változásra, csak ezt sokszor nem látják. Ott lapul mélyen, de ki kell ásni. Ebben szeretek segíteni. És azt látom, hogy bár a legtöbb esetben nem normálisan gondolkodom a világról, de a végeredmények mégis engem igazolnak.

Azon a szinten, ahol mozgok és cégeket vezetek, egyáltalán nem divat például, hogy hétvégén kertet gyomlálsz és a családodra főzöl. Én úgy döntöttem, hogy szeretnék megmaradni hétköznapi embernek.

Egyszer minden menedzser megéli azt, hogy kiég. Én is megéltem. Ez, és a második kisfiam születése jelentették azokat a fordulópontokat az életemben, amikor helyére tettem magamban a dolgokat. Hoztam például egy olyan döntést, hogy öt után semmilyen körülmény között sem dolgozom. S ezt az ügyfeleimmel is betartatom: van magánéletem, így nem vagyok null-huszonnégyben elérhető.

Érettségi után egy évvel alapítottam meg a saját cégemet, interim menedzser és ügyvezető vagyok. Körülbelül három évvel ezelőtt az interim munkáim során ismertem fel, hogy amikor beszállok egy csődhelyzetben lévő vállalkozásba, ott mindig emberi hiba van. Nem racionális vagy gazdasági okok, hanem elsősorban vezetői tévedések, mulasztások állnak a háttérben. Akkor arra is rájöttem, hogy ez az az irány, amerre haladni szeretnék, ugyanis engem a cégvezető, az ember érdekel. Így lettem executive coach.

Anno meg is kérdezték tőlem, hogy „Minek leszel már te is coach, mikor ebben az országban, már mindenki az?”, s én erre azt feleltem, hogy azért, mert az emberek nyakig ülnek abban a bizonyos anyagban és lila ibolyájuk sincs róla, hogy azért nem tudnak kimászni belőle, mert nem képesek otthagyni néhány órára sem a munkájukat, nem képesek kikapcsolni, megnézni a problémát egy másik szemszögből, vagy csak egyszerűen kívülálló véleményét megkérdezni.

A magyar nyelv fejezi ki a leggyönyörűbben az alapigazságokat: „nem látja a fától az erdőt”. Ez bármilyen üzleti problémára igaz: az ember annyira beszorul, mert annyira meg akarja oldani, hogy végül nem csinál mást, mint a hörcsög a kerékben, körbe-körbe fut.

Én a coachingban is el szeretnék térni a megszokott módszerektől! Kitaláltam az ún. „detox-coaching” módszerét. Ide olyanokat várok, akik beáldoznak az életükből huszonnégy órát arra, hogy elvonuljanak. Bázakerettyén, a hotelünkben szállnak meg. Reggel madárcsicsergésre ébrednek az erdő szélén, megesznek egy reggelit, nincs mobiltelefon, csak a csend, a séta , s amikor az ember megáll, hirtelen megérkeznek azok a válaszok, amelyek otthon, a körmét rágva nem érkeztek volna meg.

Hetente három alkalommal jövök Budapestre, de minden nap hazamegyek. Sofőrrel járok, így az autóban is dolgozom. Nem tudok Budapesten aludni! Szükségem van rá, hogy az egész napos pörgés után otthon kiereszthessem a szelepeket, mert ott csend és nyugalom vár. Nincs szomszédunk, elzártan élünk a külvilágtól. S amikor felteszik nekem a kérdést, hogy hogyan bírok ennyit dolgozni, akkor azt mondom, hogy azért, mert én megadom magamnak a „megállj”-időt. Amikor kiülök a hintaszékben a teraszra, csak nézek ki a fejemből és egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt fél óra. Ez sokaknak nincs meg.

Mivel cégeket menedzselek mindig kérdezik, hogy vagyok én a pénzzel. Azt gondolom, hogy nekem azért jó a viszonyom a pénzzel, mert a habitusom nem egy pénzköltő habitus. Nem szeretem a költekezést, pótcselekvésnek gondolom. Legyen annyi, amennyi elég, plusz egy kis vésztartalék, de ezen túl nem hajt, hogy a dolgaim nagyobbak, vagy többek, vagy drágábbak legyenek.

Az az élet engem nem érdekel, amit ma Magyarországon egy komoly réteg él, akiknek az éltető ereje a költés. Nem is gondolom róla, hogy ez bárkit képes lenne boldoggá tenni. Nekem többet jelent hazamenni, megsütni egy sajtos rudat a fiúknak és nézni, ahogyan a kicsi toporog a sütő előtt, hogy mikor lesz már kész.

Szerintem a mai világban az egyik legnagyobb baj, hogy az emberek nem a belsőjükkel, az élményeikkel és az érzelmeikkel törődnek, hanem sokan azt hiszik, hogy mindent meg lehet venni pénzen.

Nekem is volt egy ilyen időszakom, sokkal fiatalabb koromban, amikor hajtottam a nagyobb céget, a legnagyobb akartam lenni… Ez ma már nem számít! Sokkal fontosabb az, hogy értéket teremtsek, s minden, ami a cégemben történik, az vállalható legyen számomra, ahhoz oda tudjam tenni a nevem.

Ez egy anyagias társadalom, minden arról szól, hogy költs és fogyassz, ahol nem az a legelső kérdés, hogy „én mit adok”, hanem, hogy „mit fogok én bármiért is kapni”. Én viszont azt mondom, hogy vannak dolgok, amiknek nem kell, hogy azonnali ellentételezése legyen. Ha adsz, az mindig visszajön!

Jó lenne, ha az alapszemlélet már nem az lenne, hogy „meggazdagszom”, hanem, hogy „megélek”. Mert a legfontosabb dolgokhoz, amik értelmet adnak az életnek, mint például a gyermeked mosolya, vagy hogy esténként ott ülhetsz vele a kád mellett, nem kell pénz.”

 

Fotó: ÁgiSzabó Photography

Szólj hozzá!