Csepregi Éva

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, szinte minden élményem oda kanyarodik vissza, hogy engem valójában a zene, az éneklés és a szereplés érdekel. Annak ellenére is, hogy félénk kislány voltam, ami a kamaszkorral csak erősödött bennem. Az, hogy én a színpadon állok, éveken keresztül csupán a titkos álmaimban fogalmazódott meg, és egy másik életre készülődtem, a gimnáziumban latin szakra jártam, hogy egy nap majd orvos lehessek. Persze hamar kiderült, hogy orvos nem leszek, és az élet újra és újra a színpadot dobta elém.

A pestszentlőrinci Rózsa Ferenc Művelődési Ház színpada, ahol a környékbeli óvodák és iskolák, köztük a miénk is rendszeresen tartották az ünnepségeiket, volt számomra az igazi misztikus színpad, de imádtam az öltözőjében is lenni, vagy a függönyök közt szaladgálni. A japánok úgy tartják, hogy egy gyerek hároméves korában már látszik, hogy mi lesz belőle, ha felnő, és azt hiszem, ebben a kultúrházban az én sorsom is eldőlt.

Hogy a félelmemet enyhítsem, sokáig azt mondtam magamnak, hogy ez csak egy játék, nincs tétje. Aztán anyukám keresett nekem egy korrepetitort, aki a belvárosban élt és dalokat tanított nekem. Ő volt Hoffmann Dönci bácsi, aki tulajdonképpen három tanítványából megalapította a Kócbabákat, s így neki köszönhetően indultunk el az érettségim évében,1972-ben a Ki mit tud?-on. A tévés középdöntőig jutottunk, ami akkor egy igazi sikertörténetnek számított, és szép lassan az apukám is beletörődött, hogy ez lesz az én utam.

A színpad lett a szórakozásom, a munkám és a kalandom. Az ember egyszerre fél tőle és vágyik rá. Amikor régen félelem, vagy lámpaláz tört rám, a menedzserünk azt mondta, képzeljem azt, hogy van egy emelvény a lábam alatt, amin azt csinálok, amit én akarok, ahol ki tudom fejezni és meg tudom mutatni magam. Olyan ez, mint a Hyde Park Corner, felállsz és teszed azt, amiben hiszel – ha tehetséges vagy, figyelni fognak rád, ha nem, akkor viszont nincs mit tenni.

Pedig amikor először bementem hozzá, huszonnégy évesen, nem tetszettem neki. Kétesélyesnek látott, s hogy maradtam a Neotonban, annak köszönhető, hogy a zenekar ragaszkodott hozzám.

Erdős Péter olyan volt, mint egy rendező. Nap mint nap találkoztunk, ő és a zenekar, ő pedig nap mint nap mesélt. Plasztikusan mondta el, hogy mit akar, mi pedig megcsináltuk, mert tudtuk, neki ez a tudománya, érzi a közeget, és sikerre fog vinni bennünket. Úgy döntött, nekünk azokat kell megszólítanunk, akik nem tudnak a rock közönsége lenni, mert nem feltétlenül akarnak lázadni, csupán élni az életüket. Minden próbánkon jelen volt, megtanított bennünket játszani. Ő volt az egyedüli nézőnk, és válogatott a gesztusainkban, mintha csak egy színházi darabról lett volna szó. Mire megszületett a Santa Maria lemez, az is kiforrt, hogy milyen zenét fogunk játszani. Péter azt mondta, legyen disco, ami akkor egy progresszív jelenségnek számított. Azokban az években a rock maga volt a forradalom, a szembefordulás a fennálló rendszerrel – persze, hogy rosszul esett a zenészeknek, hogy mi egy populáris műfajjal jövünk, s nem harcolni, hanem szórakoztatni akarunk. Az lett az együttes jelszava, hogy a színpadon pop- és diszkózenét játszó rockereknek kell lennünk, a dalaink pedig olyan átlagos, hétköznapi emberekről szóljanak, amilyenek mi is vagyunk.

Mindettől függetlenül a Santa Maria elkészülte után, a nyári turnénkon azt láttuk, hogy nem sok az érdeklődő, ugyanakkor ezzel egyidőben egyre többet hívtak bennünket Spanyolországba és Japánba. Nálunk a külföldi siker előbb jött, mint a hazai.

Annak idején azt hittük, a rendszerváltással majd összecsukódik az olló, és még több országba jut el a zenénk, de nem így történt. Csatákat nyertünk, de a háborút nem sikerült. Ma már látom, hogy akkoriban, mint a keleti blokkból érkező zenekarnak volt egy bájunk, de a világsztársághoz valami egészen más dolog kell, az, hogy a mondanivalómat értse a külföldi közönség is, s mindez nem a nyelvtudáson, sokkal inkább a mentalitáson, és a másik közegének megértésén múlik.

Péter 1990-ben halt meg, és abban az évben a Neoton Família is feloszlott. Egész életemben akkor merült fel bennem a legkomolyabban, hogy felhagyok az énekléssel. Időközben megszületett a fiam, Dávid, 1995-ben Mailinger Anikó gyógypedagógus barátnőmmel létrehoztuk a Fényszóró Kulturális Alapítványt, amely útján elsősorban értelmileg sérült gyerekeket, fiatalokat támogatunk, s bár ez mind a mai napig működik, végül mégis mindig visszakanyarodtam a zenéhez. A 2005-ös Népstadionban adott koncertünk után pedig úgy döntöttünk, hogy megmaradunk a régi frontunkkal, Végvári Ádámmal és Baracs Jánossal, és egy állandó, de évről-évre megújuló Neoton Família Live Show-val azóta is rendszeresen koncertezünk.

Elmúltam hatvanöt, így mindig felteszik a kérdést, honnan van erőm a fellépésekhez, én pedig rendre elmondom, hogy a fellépésekből. Mind a mai napig ettől kapom az energiát. Sőt, nemrég, a fiam, Heatlie Dávid szerzett nekem egy dalt, aminek én írtam a szövegét, a címe, Titok, és az az álmom, hogy áttörve a vélt vagy valós életkori korlátot, egy nap majd kereskedelmi rádió is játszani fogja.

Az évek során felismertem, hogy engem alapvetően a tetszeni vágyás hajtott. Nem tudom, miért, de én mindig azt éreztem, hogy a színpadon szebb tudok lenni, mint az életben, és az az igazság, hogy a valódi, női mivoltomat is a színpadon tudtam igazán megélni. A szerelemben nem voltam sikeres, mert mindig hagytam, hogy engem válasszanak – ahhoz, hogy én válasszak, nagyobb önbizalomra lett volna szükségem. Talán az utolsó kapcsolatom, ami tizenöt év után ért véget, ébresztett rá, hogy nem lett volna szabad sohasem megalkudnom a párkapcsolatokban, és törekednem kellett volna a számomra tökéletesre. Péter sokszor beszélt nekünk a választás művészetéről, azt mondta, ez a legnagyobb művészet, és ma már tudom, hogy igaza volt. Ő jól tudott választani, nekem pedig el kellett őt veszítenem, hogy rájöjjek, én magam is tudom, mikor, mi a jó döntés.

Egy dolgot biztosan másképp kellett volna csinálnom, az első alkalommal, amikor kétségek jelentek meg bennem, lépnem kellett volna. Ha így teszek, nem tizenöt, hanem öt év után válok el…

Most viszont jól vagyok! Úgy érzem, végre felnőttem, ami bizarrul hangzik, de ezek szerint későn érő típus vagyok. Engem mindig meg lehetett azzal fogni, és el is hittem, hogy más szerint mit lehet és mit nem, egy ideje viszont képes vagyok felismerni, és kimondani, hogy „ezt majd én tudom”.

Fotó: gálfisaci