Csizmadia Gergely

„Akkor láttam meg az élet humorát, amikor a főiskolai éveimben egy halálközeli élményben volt részem. Amíg a színművészetire jártam az anyám engem reggel 8-tól este 22-ig nem látott. Rendszerint este 18 után is munka volt, így vagy az utolsó busszal értem haza, vagy bekönyörögtem magam a kollégiumba. A kollégium azonban 22 órakor zárt, így egyik nap, amikor tíz után két perccel értem oda, Imre bácsi, a portás nem engedett be. Én viszont mindenképpen be akartam jutni, mert szerelmes voltam egy kolis lányba…

Tűzlétrán másztam fel egy szomszédos épületre és egy osztálytársam várt a kollégium harmadik emeleti ablakában. A két épület között volt egy másfél-két méternyi távolság, alatta egy jó kétemeletnyi mélység, lent pedig beton…

A kollégium ablakai nagyon keskenyek voltak, így a társam csak az egyik kezét tudta kidugni, majd szólt, hogy ugorjak. Nekifutottam, ugrottam, elkaptam a kezét, de azon nyomban párat csúszott a tenyerem és már alig tudott tartani… Amint ez a helyzet tudatosult bennem, én átkerültem egy másik mátrixba és tudtam, hogy most meghalok. Valóban lepörgött előttem az életem filmje, érzelmi alapon, vagyis tekintetek, beszélgetések villantak fel és aztán azt gondoltam, ha ennek kell lennie, hát legyen! Jó életem volt eddig, jól csináltam mindent, a helyemen vagyok és ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Ebben az állapotban már nincs félelem. Megszűnik a tér és az idő, eltűnik az a benned állandóan zakatoló valami, nyugalom és szeretet vesz körül. Megláttam egy rendszert, ami tetszett és azt éreztem, hogy nekem az is jó, ha ennek most vége, majd megyek tovább egy következőbe. De akkor hirtelen jött egy a hang fülembe, ami azt mondta: »Na nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod!« és ismét ott lógtam, két ujjammal magamat húztam, majd bemásztam az ablakon.

Furcsa, de nem változott az életem!

Hiába mondják, hogy majd egy ilyen élménytől elkezdesz a pillanatnak élni, velem ez nem történt meg! Ugyanúgy megvan bennem a halálfélelem is… Talán annyi változott, hogy tudom, amilyen irányba kell mennem, arra fogok haladni.

Az ember feladatát pedig abban látom, hogy a vágyait és az adottságait az anyagi világ keretei között mindig próbálja meg valamiféle szellemi sík felé terelni.

És azt is érzem, hogy nekem még van dolgom.

A színház a dolgom.

A színművészetire két évet jártam, de úgy jöttem el, hogy a pályán maradtam és Győrben kezdtem el játszani. Húsz éve vagyok ezen a pályán és soha nem volt alkalmam abbahagyni. Volt, hogy úgy éreztem, nem történik semmi, de aztán az élet – mondjuk azt, hogy véletlen találkozásik útján – végül mindig a színházat dobta be. Ilyen szempontból pedig hiszek is a véletlenekben!

Volt időszak, amikor végig kellett mennem az „egóbulin”, ami ha nem történik meg, most biztosan más életem lenne, mást csinálnék és nem csak akként ismernének fel az utcán, hogy egyébként nem tudnak hova tenni (megjegyzem, ez egy nagyon jó dolog!), de igazából ezt a részét a lehetőségeimnek nem tudtam és nem is akartam megfogni.

Ennek a pályának az első tíz éve arról is szólt, hogy helyre tegyem magamban, nem az a lényeg, hogy híres leszek-e, hogy melyik szerepet kapom, vagy hogy mi fog színészként velem történni, hanem az, hogy megtaláljam a számomra megfelelő embereket, akikkel dolgozni tudok és akarjak valamit kifejezni. És érdekes, mert akkor jöttek főszerepek is, amikor ez már nem érdekelt.

Viszont amióta az eszemet tudom, én nem úgy gondolok a színészetre, mint magamutogatásra, mert én nem magamat mutatom, hanem magamon keresztül Valamit. Ezért csodálkoztam már a főiskolán is, hogy miért kezelnek Egóként bennünket… Nekem az egó „csak” ahhoz kell, hogy bátorságom legyen kiállni. És nem attól leszek Valaki, mert én állok a színpadon, hanem attól, amit át tudok adni.

Ez pedig nem egy társadalmi konvenciók szerint megítélhető dolog!

A mérce bennem van!

Én tudom azt, hogy amit meg akartam mutatni a világnak, az sikerült, vagy nem.

Hiúság arra blazírozni, hogy »milyen voltam?«!

A kérdés az, hogy milyen volt a darab és mi az, amit kaptak tőle.

Az csak a te dolgod, hogy jó voltál-e, ez a saját meccsed és felelősséged!

Ha nem megy, akkor ne csináld!

Ebben az egészben nincs annál több, mint amikor valaki megnéz és megérti azt, hogy te mit gondolsz a világról, illetve milyen ő és milyen világban élünk.

Én minden este előadás után halál nyugodt szívvel megyek aludni.

Mert lehet, hogy rossz ember vagyok, lehet, hogy becstelen vagyok, lehet, hogy rosszul csináltam vmit – hiszen Krúdy is azt írja, hogy nagyon szép hazugságokon keresztül vezet az életünk… –, de ha megkérdeznék, hogy »tettél-e ma valamit azért, hogy a világ jobb legyen«, akkor az én válaszom az lenne, hogy »igen, tettem«…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.