Czagány Alexandra

Elképesztően intenzív és impulzív gyerekkorom volt, amit áttáncoltam, végig zongoráztam, tanultam, telerajzoltam egy Csongrád-megyei kis faluban, Apátfalván és környékén. Szegeden kezdtem az egyetemi éveimet, de tizenkilenc éves korom körül az élsportolói karrieremben jött egy törés. Felhagytam a versenyzéssel, húsz évesen elköltöztem Budapestre és átjelentkeztem az ELTE-re. Olyan volt ez a váltás, mint két snitt közti vágás egy filmben. Meghatározó pillanat, amivel összeilleszthetővé válik két, egymástól teljesen eltérő jelenet. Egyik nap még introvertált, álmodozó természetű lányként éltem vidéken a családom gondoskodásában, másnap egy teljesen idegen közegben, a főváros sodrásában kerestem a (munka)helyem. Több médiaiskolában is tanultam párhuzamosan, az egyetemen az írásgyakorlat tanárom emellett a Marquard Media-hoz ajánlott gyakornoknak. Az itt töltött idő segített felnőni, felkészülni az új életemre és arra, hogy a versenyzés, a zene és a tánc helyett új célokat találjak.

Az út, amin eljutottam addig, hogy önálló médiavállalkozást és rendezvényszervező céget alapítottam, igazi metamorfózis volt, ez ihlette a nemrég boltokba került, saját fejlesztésű női magazinunkat, a FRIDA BERILL Magazinregényt is. Sheryl Sandberg könyvében olvastam egy felejthetetlen mondatot. „Valahányszor egy nő úgy dönt, bedobja magát, közelebb kerülünk a végső célhoz, az igazi egyenlőség megteremtéséhez.” Többen óva intettek attól, hogy a saját történetemet a nyilvánosság elé tárjam, de ezzel a magazinnal az olvasói visszajelzések alapján előre tudjuk „lökdösni” a nőket, bátorítani őket, hogy legyőzzék a belső gátjaikat, amelyek visszaszorítják a határozottságukat, a vezetői képességeiket. A Magazinregény olyan formabontó lap, amelynek egyik felében szórakoztató, inspiráló regényt olvashatnak részletekben, valósághű és fiktív elemekkel. A másik felében izgalmas életsztorikat találnak, valamint a női ambíciókat, kreativitást és önbizalmat felszabadító, magas minőségű magazintartalmakat, vagyis valódi eszköztárat kapnak. Frida Berill történetében benne van minden, akik vagyunk, akik lehetnénk és akik talán soha nem leszünk. A hősnő Berill névvel él egy faluban, de szeretne onnan kitörni. Az új céljai teljesen új személyiségbe, szerepbe kényszerítik, amivel nem könnyű boldogulnia. Amikor Budapestre költözik már csak a második, Frida nevét használja. A történet aktuális részleteire a magazin további írásai, sikertörténetei valamiféleképpen mind reflektálnak. A célközönséget olyan céltudatos nőkben látom, akik a számukra nem működő szerepekből szeretnének kitörni, illetve valamiképpen többet, vagy mást szeretnének az életükben, mint ahol éppen tartanak. Ehhez pedig változni kell. Sokat. A Magazinregény legfontosabb esszenciája, hogy ehhez a változáshoz nem kell feltétlenül megkettőződnünk, ha tudatosan és a lehetőségekre készen lépünk az új útra.

A vállalkozói lét számomra még mindig az a hullámvasút, amire egyszerűen fel kellett ülnöm. Annyira nagy a szabadságigényem – aminek egyébként minden percét munkával töltöm –, hogy a személyiségemmel összeegyeztethetetlen másfajta minőség. Számomra valahol itt rejlik a „jó élet” titka is, amikor nincs jelen az életemben olyasfajta nyomás, ami akadályozna a vágyaim, a kreativitásom, az ötleteim megvalósításában. Gyerekkoromban egy általános iskolás házibuliba is alig tudtam összegyűjteni ötnél több embert, annyira félszeg, furcsa lány voltam. Idén a BRAND TESTER Márkatesztelő élménypark koncepciónkért több mint nyolcezer ember jött el a Hungexpora, az emeleti terem ablakából néztük, ahogy fél óra alatt megtelik a tízezer négyzetméteres csarnok. Kényszeres hálálkodó vagyok, az ezekhez hasonló fontos pillanatokban mindig a a mentoraimra, a korábbi főnökeimre, vagy más olyan emberekre gondolok, akik egyetlen magot is elszórtak az elmúlt években azért, hogy én ma ilyen kertet gondozhassak.

Hiszek abban, hogy az ember az élete legmélyebb pontján is dönthet arról, hogy másfelé indul el. Sokszor ennek nem az az akadálya, hogy ne lenne honnan merítenünk, vagy hova fordulnunk, csak a fejünkben lévő korlátok miatt képtelenek vagyunk befogadni a megszokottól eltérő eszközök, megoldások, utak lehetőségét. Ez pedig egyszerűen ostobaság. Victor Hugo szerint az ostobaság csökkenését nevezzük haladásnak.

Fotó: Seres Zsolt