Czutor Zoltán

Mindig erős volt bennem az igazság iránti vágy, így ha akartam, ha nem, viszonylag hamar lettek tapasztalataim az emberi gyávaságról. Még általános iskolában szóvá tettem egy órán, hogy szerintem a párttitkár fia érdemtelenül kitűnő. A szünetben még velem egyetértő, a felszólalásban támogató osztálytársaim az órán már nem merték a véleményüket vállalni, sőt, zúgolódtak, hogy nem is úgy van az.

Az emberek egy része birka, egy másik nagy része meg róka. Ez utóbbit nem szokás szégyellni, az előbbit meg felvállalni, de mindkét típus azzal az összekacsintással él, hogy megúsztuk Hitlert és Sztálint, megúsztuk Kádárt, megúsztuk Gyurcsányt, hát majd megússzuk ezt is, ami most van.

Gimnáziumban többször is döntenem kellett, belépek-e a KISZ-be, de végül nem tettem. Persze fenyegettek mindennel, s ami a legbizarrabb az egészben, hogy leginkább épp egy olyan tanárom, aki mára ugyanolyan szent meggyőződéssel áll a jelenlegi kormányoldalon. Ezt az emberi magatartást végtelenül abszurdnak tartom, de kénytelen vagyok egyre inkább elfogadni, hogy az élet, az emberi természet maga ilyen. S ugyan minden kornak megvan az az embertípusa, aki hamis mítoszoknak engedelmeskedve képes csak élni, én azt érzem, hogy ez – tudom, hogy durván hangzik – maga a sátánizmus, a gonosznak pedig nem engedelmeskedhetünk. Persze én is félek egy csomó mindentől, de talán a legjobban mégiscsak akkor bizonytalanodnék el, ha a jóérzésemmel és igazságérzetemmel ellentétes dolgok mellé állnék be. Ettől biztosan elgyengülnék, ugyanis vannak külső és belső lehetőségek. Nekem ilyesmire nincs meg a belső lehetőségem.

Az én boldogságom, hogy mióta az eszemet tudom, érzek a szívem tájékán egy kis „parazsat”, ami nekem azt jelenti, hogy szeret a Jóisten. Így aztán bármilyen kétségbeejtő helyzetbe is keveredtem az életben, soha nem engedtem el igazán magam, ott volt valami kis segítség, támasz.

Végzettségem szerint biológia-kémia szakos tanár vagyok, és ez még talán ellent is mond valamelyest az előbbi megközelítésnek, de vannak más furcsaságok is ezzel. Amikor megtudják ezt rólam, azt mondják, milyen érdekes, hogy mégis a hobbimmal foglalkozom. De ez nem így van – nálam mindig is a zene volt a fő irány, míg a természettudomány a hobbim. De azt is látom, hogy valójában minden érdeklődésem (művészeti, tudományos, vallásos) egy tőről fakad: miért vagyunk itt, hova tartunk, van-e értelme ennek az egésznek.

Egészen korán kezdtem el zenélni, gitáros akartam lenni, de tipikus esete lettem annak a gyereknek, aki az intézményesített zeneoktatás protokolljai között a perifériára szorul, és már majdnem el is vesztettem a lelkesedésemet. Kreatív gyerek voltam, és amikor le tudtam játszani három akkordot, saját témákat, ritmusokat és melódiákat találtam ki, amire aztán az volt a zongora- és szolfézstanárnőm reakciója, hogy „Mi ez a szar?”. Úgyhogy egészen hamar sikerült elvenni a kedvemet. Ez a következmény sajnos a hazai intézményesített művészeti oktatás egy részére jellemző.

Mindezek ellenére mégiscsak volt bennem egy erős zenei érzékenység, valami zsigeri vágy, na meg apámék megmutatták nekem a „nagy rock and roll átverést”, ami az én esetemben a Nehéz nap éjszakája című Beatles film volt.

Onnantól kezdve egyértelműen tudtam, hogy én is ilyen foglalkozást szeretnék, még ha a felnőtté válás során az illúziók szépen le is épültek. Akkor, fiatal fiúként a legvonzóbb az egészben a csajok voltak. Aztán érdekes módon mikor eljött az a pont, hogy válogathattam a lányok közül, már egyáltalán nem éreztem, hogy hozzám, vagy az önbecsülésemhez ez a lehetőség bármit is hozzátenne.

Harminchét voltam, mikor elváltam, egészen addig folyamatosan párkapcsolatban éltem. De ekkor azt gondoltam, itt az alkalom, hogy életemben először azt csináljak és azzal, amit és akivel csak én szeretnék. Mindez összesen négy napig volt érdekes, ami egyrészt csalódás, másrészt megkönnyebbülés is volt.  A negyedik nap után realizáltam, hogy nincs ilyen életvitelre szükségem. Konszolidált, szeretetteljes, bizalomra épülő emberi kapcsolatra vágyom.

1989-ben alapítottuk meg a Nyers zenekart, ami a ’90-es évekre – talán mondhatom – egy kis underground legenda lett, és emiatt szokás is engem a ’90-es évek hazai alternatívjához sorolni, de azt gondolom, semmivel sem voltam közelebb a hazai undergroundhoz, mint a már akkor is általam többnyire cikinek tartott magyar rock és metál világához. Mindkettőtől távolságot tartottam, nem vagyok egy konformista típus, de ez nem valami szilárd elhatározás következménye, hanem sokkal inkább a hamisság és az önbecsapás elkerülésének szándéka. Talán mind a mai napig – a Belmondo együttessel és szólóban is – megmaradt ez a sehova sem tartozni akarás.

Ráadásul jelen pillanatban már az aktuális rádiós trendeknek sem felel meg a zenénk, mint ahogyan talán az élő, organikus zenék semelyike sem, de ez inkább politikai direktíva, mint kulturális trend. Piaci, hallgatói indokokra hivatkoznak, én viszont azt látom, hogy a hatalom által felmarkolt rádióknak nem érdeke, ha a hallgatói gondolkodnak – a zenei kínálatukat és a híreket orkoknak gyártják. Nem tud nem eszembe jutni, hogy megújulásakor a Petőfi Rádiót, amikor még volt kulturális tekintélye, pont ilyen indokokkal temették, erre néhány hét alatt megcsinálta a közmédia egyetlen jelentős kulturális forradalmát a rendszerváltás óta.

Úgy érzem, ami valaha is fontos volt számomra a zenében, az az elmúlt tizenöt-húsz év pop produkcióiban már nem található meg! Mára kockás inges emberek, irodákban brainstormingokon ülve, grafikonokat elemezve pakolják össze az egészet. Megvizsgálják, hogy a tizenkét és tizenhárom év közötti lányok éppen milyen arcberendezésű fiúkra, milyen típusú hangra, harmóniamenetekre buknak, és egy pillanat alatt összerakják a projektet. Ez a fajta igénykiszolgálás pedig teljes mértékben egyformává teszi, elsekélyesíti és gazdasági vállalkozássá süllyeszti a zeneipart.

Ez nyilván egy kicsit elkedvetlenít, ugyanakkor ezeket a protokollokat én is ismerem, én is szoktam ilyen zenét csinálni alkalmazott- és reklámzenében, de sem az arcomat, sem a hangomat nem adom hozzá, mert tudom, hogy az egész teljesen összezavarná a közképemet.

Éveken keresztül kerestem a választ a kérdésre, tulajdonképpen miért is kel fel reggelente az ember, van-e értelme az életnek. Aztán nemrég a legkedvesebb barátom horgászat közben, pipázgatva azt találta mondani, „Zolikám, ezen nem kell sokat gondolkodni! Az életnek az az értelme, hogy értelmet adjunk az életnek.”… És ez tetszett! Ha magamba nézek, arra jutok, számomra az a fontos, hogy mit tudok adni. Így aztán akár írok, akár színpadon vagyok, akár tanítok, akár a médiában megszólalok, akár a gyerekeimet nevelem, akár a barátaimmal vagyok, az visz előre és tölt fel, ha azt érzem, adni tudok valamit. A sikertelenség, vagy az észrevétlenség pillanataiban pedig az egyetlen igazi fájdalom nem az, ha éppen akkor és ott nem bálványozzák az embert, hanem hogy nem fogadják szívesen, amit adok.

 

Fotó: gálfisaci