Daróczi-Végh Péter

Egészen korán tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Apu is rádiózott hobbiból az egyetem alatt, és én is ezt találtam ki a gimnáziumban magamnak. A zenét mindig is szerettem, és az a gondolat motivált, hogy minőségibb tartalmat tudjak illeszteni a rendszerbe, hogy az emberek halljanak arról, hogy mennyi minden dolog van még a világban (emberek, utazások, színdarabok, koncertek, programok), és ne maradjanak otthon a tévé előtt. Tizennyolc éves koromtól, három éven keresztül gyakornokoskodtam egy rádiónál heti egy-két napot, rengeteget tanultam, ma is a háttérben dolgozom, nekem ez komfortosabb.

A szüleim kapcsolata példamutató számomra. 1978-ban házasodtak, azóta is együtt vannak, kertes házban, idilli körülmények között élnek. Ez ma már nem szokványos. Biztosan voltak konfliktusaik, de ezeket ügyesen intézhették, mert mi ebből semmit nem éreztünk.

Én most harminchat vagyok, és amikor apu ennyi idős volt, már a húgom is megszületett. Sokszor úgy érzem, hogy le vagyok maradva. Állítólag egyébként semmiről, de ha belegondolok abba, hogy talán már nem fogok tudni „unokázni”, akkor mégis megfordul a fejemben, hogy ezt épp most késem le. Még kamaszkoromban, az egyik nyáron anyu azt mondta nekem, hogy ha nem jönne össze a rádió, menjek el óvóbácsinak, mert a gyerekekkel, még a legkisebbekkel is, akik beszélni sem tudnak, nagyon jól ki tudok jönni. Ki is lennék azzal békülve, ha már lenne egy-két gyerekem. De aztán mivel kicsit szőnyeg alá söprő típus vagyok, ezeknek a gondolatoknak is ez lesz a sorsa. Csakhogy ez meg valójában nem segít…

Sajnos nem vagyok egy nagyon kezdeményező típus, és ha tizenévesen nem voltam az a „leszólítós” fajta, akkor már harminc fölött sem fogom tudni megtanulni. Ez biztosan valami önértékelési gondra vezethető vissza, mindenesetre nagyon könnyen zavarba jövök. Van egy barátom, akit még az egyetemen ismertem meg, ő remekül tudott csajozni, és kérdeztem is tőle, hogyan csinálja. Erre azt felelte, az ő stratégiája annyi, hogy odamegy, megszólítja a lányt és szimplán bemutatkozik. De az már nem derült ki, hogy mi történik ezután. Mert ezt még én is meg tudom tenni, odalépek, és azt mondom, „Szia, Peti vagyok.”, de ha megkérdezi, hogy „És mit akarsz?”, akkor mit válaszolok? Az elmúlt éveimből valamivel több időt töltöttem egyedül, mint párkapcsolatban, és attól tartok, hogy ebbe bele is lehet szokni, mert a magam ura vagyok, és máshoz sem kell nap mint nap alkalmazkodnom.

Fogalmam sincs, miért nem tudom ezt a korlátot megugrani, és akár a hozzám hasonlóan kevésbé macsó sorstársaimmal együtt könnyebben mondhatnám azt, hogy tulajdonképpen erről a nők tehetnek, de én inkább elfogadom, hogy nálam ez egy blokk és kész.

Hogy milyen a számomra ideális nő? Egy szépen berendezett otthont látok magam előtt. A párom nyugodtabb természetű, mert a tányércsapkodást biztosan nem tudnám kezelni, s elviseli (talán egy kicsit még kedveli is) a humoromat. Egyértelműen lennének közös hobbijaink, kivéve a horgászást, mert az nekem olyan lenne, mintha én a fodrászhoz kísérném el. És bármennyire is tartom magam jó szervezőnek, az ilyen dolgokban is nagy szükségem lenne rá, mert a nők ebben sokkal jobbak. Jobban átlátják a kapcsolatok hálóit, hogy kivel, mit érdemes szervezni, kit, hova kell meghívni, vagy akár ültetni egy hosszú asztalnál. Szeretek főzni, de úgy képzelem, hogy egy-egy vasárnapi ebéd levezényléséhez is a nő érthet igazán, ő tudja, hogyan kell elkészíteni úgy a fogásokat, hogy a második se hűljön ki míg a levest kanalazzuk. De én inkább azt látom, eltolódtak a férfi és női szerepek, és amennyire átveszik a nők a férfiak szerepeit, annyira hagyják el a hagyományos női szerepeket. Nem csoda, hogy mi férfiak néha keressük a helyünket ebben a viszonyrendszerben. Azért bízom benne, hogy mindez egy nap majd picit visszabillen, mert nagy szükség lenne a nőre, hogy a tűzhely melege őrizve legyen, és a családok logisztikája is meg legyen oldva, mert mi férfiak ezekre természetünknél fogva képtelenek vagyunk.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography