Demeter Anita

„Korábban mindig azt képzeltem, hogy örökké kosárlabdázni fogok. Hétévesen kezdtem és egészen 2012-ig, amikor is csapat nélkül maradtam, hittem ebben.
Amikor lejárt a szerződésem, próbáltam ugyan új csapatot keresni, de azt hiszem, hogy inkább a csodára vártam, hogy majd engem fognak hívni, de nem így történt. Talán féltem is, hogy ha én kopogtatok, majd azt mondják, hogy »Á! Te nem! Te ide nem kellesz!«, és ezt nem akartam hallani, inkább meg sem próbáltam…
A testvérem pont ekkor utazott Londonba, így aztán úgy döntöttem, hogy én is kimegyek. Akkor úgy gondoltam, hogy kicsit kikapcsolok, felfrissülök és majd újra visszacsöppenek a sportba.
Hát nem így történt! Egy-két hónap után tudatosodott bennem, hogy ennek így most vége és ha nem hívnak, nem jövök haza.
2013 októberében kezdtem egy catering-hospitality cégnél és ez annyira sikeres együttműködés lett oda-vissza, hogy egészen a hazautazásomig itt maradtam. Pedig az állásinterjút is azzal kezdtem, hogy soha nem dolgoztam a vendéglátásban, azt sem tudom, hogy hogyan kell bekapcsolni egy kávégépet. Azt mondták, nem gond, ez tanulható, nem úgy mint az ember személyisége. Igazuk lett, mert két év múlva megnyertem a cégen belül rendezett barista versenyt.
Azt szerettem ebben a munkában, hogy emberek közt lehettem és tanulhattam. Azt tapasztaltam, hogy ha valaki kint haladni szeretne, akkor nem csak, hogy engedik, de támogatják is tanfolyamokkal, tréningekkel. Lépésről-lépesre haladtam a ranglétrán.
2015 decemberében voltak kint először a szüleim karácsonykor. Amióta kimentem, ez volt az első közös karácsonyunk. De akkor már sejtettem, hogy ha most nem jönnek, akkor már nem fognak tudni engem itt meglátogatni.
Hazavágytam.
Van négy unokahúgom, négy évestől tizenkét évesig. A legnagyobbnak végigkísérhettem a kicsi gyerekkorát és azt éreztem, hogy a többiekéből sem szeretnék kimaradni. Nagyon hiányzott a családom, a barátaim, Magyarország, az évszakok, az életnek azok a dolgai, amik ha itthon vagy, észre sem veszed a mindennapokban. Például kint nem látod az eget mondjuk száz napig, és amikor jön valami kis kékség, rádöbbensz, hogy még mindig kék az ég, pedig már azt gondoltad, hogy szürke… Apróságok sokasága gyűlt össze bennem és éreztem, hogy elég volt.
Akkoriban halt meg a keresztanyám és amikor hazajöttem a temetésre, nekem is volt egy műtétem. Ezek az események vízválasztóak voltak a döntésemben, mert ráébresztettek, hogy az élet véges és ha nem érzem jól magam kint, akkor váltanom kell, mert nincs több időm olyan dolgokra, amik nem okoznak örömet.
Eldöntöttem, hogy minden percét élvezni szeretném az életnek.
A munkahelyem szokásos évértékelő beszélgetésén a menedzser azt mondta, hogy ha azon az úton haladok, akkor egy év múlva megkapom egy részleg vezetését. De a karrier helyett idén májusban hazajöttem és ezzel hatalmas kő esett le a szívemről.
Augusztus óta olyan munkám van, amit szeretek és mivel nagyon hiányzott a sport és a közösséghez tartozás, elkezdtem kézilabdázni is. Ami számomra most, ebben a pillanatban fontos az az, hogy itt ülhetek és kávézhatunk és az, hogy december 15-én én kísérhetem el az unokahúgaimat Lillafüredre mikulásvonatozni…”

Szólj hozzá!