Dr. Borbély Katalin Éva

Az első orvosi táskámat ötéves koromban kaptam meg. Mivel a szüleim eredetileg mérnöknek szántak, tizennégy éves koromban azt mondták, abban az esetben veszik komolyan orvosi ambícióimat, ha nyaranta elmegyek kisnővérnek a kórházba. Úgyhogy én elmentem kisnővérnek az Apáthy István Gyermekkórházba, és négy nyáron keresztül hordtam a kakit, pisit, mostam fel és takarítottam. Akkor aztán jól nem vettek fel az orvosi egyetemre, mert abban az időben az értelmiségi szülő nem számított jó referenciának. Két évig maradtam főállásban, mint nővér, mikor a maximális pontszámom ellenére harmadjára sem akartak felvenni, de végül protekcióval bejutottam. A tanulmányaim alatt a Mentőkórházban dolgoztam, mint nővér, így aztán azt hiszem, hogy egy kicsit másfajta orvos lettem, mint az átlag, mert megláttam azt, hogy a nővér (aki beszélget a beteggel) mennyivel többet tud meg egy-egy páciensről, mint maga az orvos.

Az egyetem után tizenhárom évig voltam mentőorvos, de a negyedik gyerekünk születését követően inkább a körzeti állást választottam. Egyébként is régóta foglalkoztatott, hogy háziorvos legyek, ahol többet tudhatok betegeim életéről.

A háziorvoslásban eleinte nagyon el voltam szánva, minden gyógyszert felírtam, amit a modern gyógyászat protokollja szerint kellett, de egy idő után zavaróvá vált számomra az, hogy a betegek mégsem gyógyulnak, hanem visszajárnak ugyanazzal, vagy még rosszabb bajjal. Akkor elkezdtem más módszereket is megtanulni, NLP-t, reflexológiát, lézer- és mágnesterápiát, hátha tudok alternatív segítséget is nyújtani a praxisomban. Rendszeresen kaptam meghívó leveleket a homeopatáktól is, de annak valamiért ellenálltam. Akkoriban a homeopátia tiltott dolog volt Magyarországon.

1999-ben történt, hogy egy szombat délelőtt, a gyerekekért sietve, autóbalesetet szenvedtem. A férjem váltott az ügyeletben, ő jött ki megmenteni, a gerincem és egyéb csontjaim is eltörtek, azt mondták, számoljak azzal, hogy lebénulok. Számomra a kórházban ekkor egy tanulság született: eddig azt mondtam, hogy nincs, most viszont van időm a homeopátiára! Elkezdtem a fellelhető könyveket olvasni, és bejelentkeztem tanfolyamokra, ahol az egyik első érzésem a felismerés volt, hogy „hiszen én ezeket tudom!”, s ez olyannyira igaz volt, hogy már 2000-ben letettem a licenszvizsgát. Minden gyógyszerkép egy személyiség képe, mint egy izgalmas regény!

Általános tapasztalat, amikor orvosok elkezdik tanulni a homeopátiát, azt mondják „végre valami!”, mert meglátják, hogyan lehet különbséget tenni például öt torokfájós között, s hogyan lehet egyénre szabottan szereket felírni. Óriási felelősség ez, hiszen szemtől szemben ülsz a beteggel, ő a bizalmába fogad, és tőled vár segítséget, nem mindegy, mit mondasz, mivel küldöd haza. Ugyanakkor nagy tévedés az az állítás, amivel többek között ma a homeopátiát támadják, hogy „majd jól belehal, aki odamegy”, mert egyrészt a beteg először mindig a hagyományos orvosláshoz fordul, majd amikor már semmi nem jött be, és azt mondja, elég, kezd el alternatív utakat keresni. Másrészt a homeopátiával nem tudsz ártani, itt nincsenek mellékhatások.

Mindig is abban hittem, hogy az orvoslásnak betegközpontúnak kell lennie, s az az elképzelés, hogy egyféle megközelítés majd mindenkire igaz lesz, sosem működött, és sosem fog. (Ez egyébként nem más, mint a populációgyógyászat, amit a pénz irányít.) Ugyanakkor, ahogyan a mindennapokban, úgy a gyógyításban is igaz az, hogy a „csak beszélgetünk” sorsfordító erejű tud lenni. Kérdés, hogy aztán az orvos ehhez mit tud még hozzátenni életmód tanácsokkal, vitaminokkal, esetleg gyógyszerekkel.

Ma azonban nem egészségügyben, hanem betegségügyben vagyunk érdekeltek. Ha belép a vérnyomásbeteg a rendelőbe, eszünkbe sem jut az például az epéjével foglalkozni, a vérnyomását kezeljük. A homeopátia, mint holisztikus orvoslás nem a diagnózist keresi, hanem a tünetek eredetét, ehhez azonban jóval több időt kell szánni egy-egy betegre, különféle tesztek és vizsgálatok elvégzésére.

Ma Magyarországon előfordulhat az, hogy szakvizsga és tapasztalat hiányában orvosok közösségi oldalakat indítva véleményt alakítsanak ki olyan témáról, amelynek még a megközelítéséhez sem rendelkeznek megfelelő eszköztárral. Én ezt az ismeretlentől való félelemnek tudom be. Hat évig dolgoztam a londoni homeopátiás kórház poszttraumás stresszben szenvedő betegeket kezelő osztályán. Csakis olyanok kerültek hozzánk, akiket orvosok és pszichiáterek küldtek, mert már mindent végigzongoráztak, és semmi sem segített. Én olyan gyógyulásoknak voltam (és vagyok) szemtanúja, hogy jöhet bárki, akármilyen véleménnyel, ami kizárólag negatív oldalról közelít például a homeopátiához, nem érint meg, nem érdekel, engem a betegeim gyógyulása érdekel.

Az érdekel, hogy a betegeim visszajeleznek, jól vannak, és nem kell jönniük többet. Amikor azt írja, hogy „köszönöm”, mert akkor tudom, hogy helyrejött. Vagy amikor felkeres valaki, mert Theresa küldte, aki már hat éve letette a pajzsmirigy gyógyszerét. Esetleg felhív a mallorcai nyaralásáról, akivel pár éve még azt közölték, le fog bénulni, s azt mondja, épp az egészségemre koccint. És ezekből az élményekből sok van. Számomra ez a minősítés.

 

Fotó: Zsolnai Péter