Éliás Balázs

„Én voltam kertész Angliában. Boldog évek voltak! Pedig nem egy nagy karrier, nem?! Az ember tolja a kis trágyás kocsit, metszeget…
Igazi bölcsész munka volt! Úgy tudtam dolgozni kint a kertben, hogy egyrészt fizikai munkát végeztem (s ennek azért örültem, mert a sport az egyik szenvedélyem), másrészt magamban filozofáltam, vagy hangoskönyvet hallgattam. A párom is kint volt, éltünk, fejlődtünk, utaztunk és angol irodalmat hallgattunk. És mindez elég nagy boldogságot okozott nekem! A „bársonyon futnak perceim” érzése volt ez, amikor minden megy magától, minden olyan könnyű, azt hiszem, ez a flow…
Miután hazajöttünk évekig spekuláltam magamban ezen a karrier dolgon, hogy mi ez a hajcihő körülötte. Én akkor arra jutottam, hogy ez egy mesterségesen generált valami, magasan túl van értékelve, pedig valójában nem más, mint a semmi kergetése. Elég sokat járok keleti országokban, iszlám országokban és embereket látok kávézók teraszán, ahol képesek akár egy-egy napjukat is eltölteni és azt hiszem, boldogok. De ugyanez igaz Franciaországra is! Láttam kávézókban dolgozó hölgyeket, akik sejthetően már ötven éve ugyanott dolgoznak, nyitáskor bekapcsolják a rádiót, táncolnak egyet és közben lefőzik a kávét…
Nekem ezek az élmények mind megerősítésekként jöttek arra, hogy „nem kell!” – nem kell a több, a magasabb…
De ezeket a gondolataimat sokáig nem mertem másoknak elmondani!
Aztán az egyik túránk alkalmával Chamonix-ban, a Mont Blanc alatt egyedül bóklásztam, mikor egy rég nem látott barátom egyszer csak hátba csapott. Nagyon megörültem neki, el is mentünk együtt futni és akkor ott én megosztottam vele az elméletemet, amit „alacsony ívű életpályamodell”-ként definiáltam. (Így visszagondolva, lehet, hogy nem ő volt a legjobb ember, akinek ezt elmondhattam, mert ő világelső a terepfutásban, neki hiába beszélek a középszerűség dicséretéről, mikor ő a csúcs, de legnagyobb meglepetésemre ez megakadt benne, mert azóta valahányszor találkozunk, felemlegeti…)
És az idők során végül magam is elhittem, hogy ez az elméletem lehet, hogy nem is hülyeség…
Én magam angol-magyar tanár vagyok egy katolikus gimnáziumban, szabadidőmben pedig túravezető. Hát mondjuk ez a mi társadalmunkban nem egy olyan nagy valami, nem!? Meg nem is nagyon értékelik…
Egyébként szerintem olyan sok nagy tehetségem nincs is az életben, de amiben nem vagyok olyan rossz, az az, hogy hallom belülről, hogy milyen irányt kell követnem. Erős az iránytűm, és ez egész kicsi gyerekkoromtól kezdve így van. Volt egy vers, amit mióta az eszemet tudom kívülről fújok, hiszen „rólam szól”, én vagyok beleírva. Szépen fel volt benne sorolva, hogy minek kell lennem, ha nagy leszek! Csak egyet nem értettem sokáig: mi az az ígéret, hogy a „távolságot, mint üveggolyót, megkapod”? Ez nekem rejtély volt és esténként, amikor az ágyamnál mondták a verset, mindig ezt a részt vártam, hogy hátha majd akkor leesik… De csak jóval később értettem meg… Viszont ezzel a mozaik minden darabja helyére került bennem, az ígéretek beteljesedtek: tanárként terelem a „vadakat”, túravezetőként pedig enyém a távolság!
Hát akkor nekem már nem is kell tovább keresgélnem, az alacsony ívű életpálya felállt!
És nem is biztos, hogy olyan alacsony ez!
Felelősségteljesen kergettem az álmaimat és végül szépen beértek. Ha pedig ez így van és az én álmaim előbb-utóbb mindig valóra válnak, akkor ez nem is olyan rossz élet, nem?!… ”

Szólj hozzá!