Farkas Gábor

Szerintem a férfi és a nő nem szétválasztható fogalmak. Én azt látom, hogy kezdünk úgy tenni, mintha két különböző faj lennénk, holott ugyanannak a fajnak vagyunk az éppen női, vagy férfi egyedei. És bár vannak még pontok, ahol tetten érhetőek a nemek közti különbségek, de ezek ma már jellemzően a fogyasztói társadalom által kreált problémák, és nem csak a nőket érintik hátrányosan. A valódi egyenlőtlenségeket ma már nem a nyugati társadalmakban, sokkal inkább az arab világban és bizonyos ázsiai kultúrákban kellene keresnünk.

Hogy ki a nő, és ki a férfi, és milyen a nőies, illetve férfias attitűd klisék definiálják, ezért a megkülönböztetést erősen művinek tartom. Ennél talán egy fokkal könnyebb azt meghatározni, hogy ki az anya és ki az apa, de még ezek a fogalmak is tele vannak közhelyekkel. Kell-e egyáltalán körülírni mindezt?!

Nálunk is az a speciális helyzet van, hogy nem élek együtt a nyolcéves kislányommal, így mind nekem, mind az édesanyjának el kell látnunk anyai és apai szerepeket egyaránt.

Huszonhét évesen nősültem. Minden forgatókönyvszerű volt, mert az egyik lépés adta a másikat, minek következtében született egy kislányunk. Ezt követően azonban már csak néhány hónapot éltünk együtt. A lányommal hetente három napot vagyok együtt, a hétvégék közül pedig minden másodikon. Egy speciális apaszerepbe nőttem bele, ami a váláson túl annak is köszönhető, hogy én ma már egy másik férfival élek együtt.

Természetesen nehéz ügy volt a válás, de sok szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Azt gondolom, hogy én eredendően az vagyok, ami vagyok, de nyilván a neveltetésem erősen belejátszott abba, hogy mindez ne jöjjön felszínre. Éveken keresztül az volt egyértelmű számomra, hogy „csajozni” kell, s mivel mindez jött könnyen, már harmincegy voltam, amikor ki mertem mondani az igazságot. Egy darabig persze úgy éreztem, minden rendben, majd próbáltam küzdeni az érzések ellen, de az érzés, hogy valami nem stimmel, nem hagyott nyugodni, és az apró darabokból szép lassan bennem is összeállt a kép. Hálás vagyok a feleségemnek és az akkori munkahelyi közegemnek is, mert megértően fogadtak, és mindketten szabadok voltak ebben a kérdésben. A feleségem akkor is és ma is mellettem áll, és közösen alakítottuk ki ezt a megszokottól eltérő patchwork családot.

Érdekes, hogy azt szoktam leggyakrabban megkapni, hogy biztosan nárcisztikus vagyok, mert egy tök ugyanolyan pasit sikerült találnom, amilyen én is vagyok. Egyszerűen nem tudunk olyan megállapítást tenni, hogy melyikünk a férfiasabb, vagy nőiesebb, mert ha létezik maszkulin skála, akkor ugyanazon a ponton foglalunk helyet.  Mindeközben mégis azt látom, hogy az emberek mégis be szeretnék ezeket a szerepeket kategorizálni. „Kedvenc” kérdésem, amit rendszeresen feltesznek, hogy „Ki a fiú és ki a lány?” – ilyenkor visszakérdezek, hogy melyikünk néz ki lánynak…

Szerencsésnek érzem magam, mert a saját közegemben – mind a családomban, mind a szakmámban – ez a helyzet természetes és elfogadott. Bárki, aki kinyitja a szemét, láthat engem, láthat engem a párommal, és ennyi. Ennyi a valóság, nem több és nem kevesebb. Ahhoz pedig, hogy a hálószobában mi történik, senkinek semmi köze. Zavar, ha arra gondolok, hogy mások ezt elképzelik, ugyanúgy, ahogy ez egy heteroszexuális nőt, vagy férfit is zavarna.

A családi és a közös háztartásbeli szerepeink pedig teljesen egyenrangúak. S azt gondolom, azért működünk jól – ismételten nemtől függetlenül –, mert az a felállás, hogy közösen, ugyanazért a célért dolgozunk. Nincs olyan, hogy az enyém, meg a tiéd, közös tervek vannak, amely mellett természetesen működik az „élni és élni hagyni” elve is. Utálom ezt a szót, de akkor is a „közös projekt” fejezi ki legjobban mindezt – mindketten ugyanazért hajtunk, s hogy ebbe aktuálisan ki tesz többet, nem azon múlik, hogy házasok vagyunk-e, vagy hogy mindezt egy fiúval, lánnyal, vagy békával éljük meg.

Sokszor látom azt, hogy a nők elfelejtik, a férfi is ugyanúgy megérdemli a figyelmet és kényeztetést. Szerintem itt is hibásan állítottuk be a szerepeket, mert mindenkinek, a férfinak is lehetnek mélypontjai, és ő is vágyhat arra, hogy néha egy kicsit gyengébb legyen. Nem szabad azt mondani, hogy akkor jó a pasi, ha erős, mert ha ehhez tartani is akarja magát, abba bele fog csömörleni, rosszabb esetben betegedni. Igenis szüksége lehet neki is arra, hogy a kis buksiját valakinek az ölébe hajtsa, és azt mondja, „Drágám, ma pocsék, fos napom volt, ma este már semmit nem akarok csinálni, csak bebújni egy kő alá.”…

Semmi sincs másképp a melegeknél sem!

Mi is normális emberek vagyunk. Függetlenül attól, hogy kit szeretünk, haverok, barátok, kollégák is vagyunk, de akár igazi szemétláda, esküdt ellenségek is tudunk lenni. Szomorú, ha a szemlélő csak annyit akar látni belőlem, hogy ki a párom és kivel hálok, és nem magát az embert.

S a férfit se az alapján ítéljük meg, hogy kit szeret!

Nekem van egy előző életem, ami átfolyik a mostaniba. Ez nem egy átlagos élet, és ebben az életben egy átlagos férfihoz képest nekem sokkal több szerepet – nőit, férfit, anyait és apait – kell megélnem, melyeket mindig az adott helyzet alakít. De mindettől függetlenül, bármikor, bármelyik feladatot is láttam el, soha, egyetlen pillanatra sem éreztem magam nem férfinak, mert egy férfi akkor is férfi (és férfias) marad, ha történetesen egy másik férfit szeret.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography