Fazekas László

Épp a napokban beszélgettünk arról a feleségemmel, hogy milyen beszédes kijelentés az, amikor azt mondjuk, „a férfi besegít a háztartásba”. Azt fejezi ki, a háztartás a nő dolga, predesztinálva van rá, a férfi legfeljebb csak besegít. Nálunk ez sosem volt kérdés! Nem görcsölünk azon, hogy hogyan osszuk le a feladatokat, hogy éppen ki rakja be, vagy szedje ki a mosogatógépet, ki söpörje össze az udvaron a leveleket, de azon sem, hogy ki játsszon éppen a gyerekkel, vagy tegye tisztába, esetleg ugorjon el a piacra. Nincs férfi, vagy női munka, mindig az adott helyzet hozza, hogy ki, mit vállal; egyenértékű társak vagyunk.

A feleségem jelenleg otthon van a húsz hónapos kislányunkkal, én pedig viszonylag sokat dolgozom, vagyis abban az élethelyzetben vagyunk, amikor az ő egyik fő feladata a gyerek mindennapi fizikai és szellemi jóllétének, valamint szükségleteinek biztosítása egy olyan harmonikus környezetben, ami jó alapot ad a kiegyensúlyozott mindennapokhoz. Részemről az egyik legfontosabb feladat a biztos anyagi és érzelmi háttér megteremtése ahhoz, hogy úgy tudjuk nevelni gyermekünket egy családként, ahogy számára mi a legjobbnak látjuk. Közös feladatunk kislányunk érzelmi biztonságának a biztosítása, amiért folyamatosan teszünk is. Ebben a leosztásban közösen döntöttünk, s azt, hogy ez így van, egyikünk sem éli meg nyomásként.

Bár abszolút jó iránynak és gondolatnak tartom, amit a skandináv országokban már jó ideje elkezdtek, miszerint a férfi is otthon maradhat a gyerekkel, nálunk azt gondolom, nem működne ugyanilyen tökéletesen, mert kettőnk közül én rendelkezem a kevésbé masszív idegrendszerrel és türelemmel. Pedig arra hatalmas szükség van akkor, amikor a napjának szinte minden percét a gyermekével tölti egy szülő. A folyamatos felelősség, a konstans logisztika és az állandó döntéshelyzet, hogy melyik szituációban, mi a jó gyereknek, szerintem egy elképesztő munka. S ezzel nem azt mondom, hogy a nők alkalmasabbak a gyereknevelésre (ráadásul az én kapcsolatom mások szerint is átlagon felülien jó a kislányommal), hanem azt, hogy egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek felismerik, hogy ki miben erős, és aszerint osztják meg a gyereknevelés feladatait.

Szerencsés vagyok, mert a feleségemben egy olyan párt találtam, akivel a kapcsolatunk alapja nem csupám a szerelem, hanem a közös világlátás és értékrend is. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ha valaki csak a szerelemre épít egy házasságban, akkor ott sajnos komoly esély van rá, hogy válás lesz a vége, amikor a láng már nem perzsel olyan intenzíven.

Szerintem a férfi a nő mellett lesz igazán férfi. Akinek nincs társa, akiért felelősséget vállalhat, akit meg tud védelmezni, aki mellett ki tud állni, az én szememben még inkább fiú. És ez vicces, mert mellettem egy elképesztően talpraesett nő van, aki azt mondja, nem kell őt senkitől sem megvédeni. S tényleg, olyan határozott kisugárzása van, hogy sokáig én magam is azt gondoltam, ő szóba sem állna velem, de aki ismeri, tudja, hogy a jégkirálynőség csak a látszat, és igenis fontos neki, hogy az a férfi legyek mellette, aki biztonságot teremt. Szerintem ez a feltétele annak, hogy ő nőként, én pedig férfiként tudjak kiteljesedni ebben a kapcsolatban. Mindehhez pedig csak hozzátesz a kislányunk.

Amikor megszületett, és először maradtunk otthon hármasban, egyszer csak azt éreztem, hogy muszáj kimennem egyedül sétálni egyet, mert összezavarodtam. Tudatosult bennem, hogy innentől kezdve gyerekem van, ezért az egóm 90%-át el kell engednem, mert ezentúl nem lesz minden úgy, ahogy én szeretném. Nagyon nehéz volt, mert alapvetően én szeretem irányítani a dolgokat, és borzasztó rosszul érintett, hogy most egy csomó mindent el kell engednem, amit nem szeretnék. De azt is tudtam, hogy bár elkezdhetném sajnáltatni magam, és az egész helyzetnek ellenállni, de nincs értelme, mert az lenne a nehezebbik út… Ráadásul, ha ráérez valaki az apaság ízére, akkor már nem is igazán vágyja vissza a korábbi életét.

És igen, az életemből rengeteg időt és energiát elvisz, hogy apa vagyok, de azt is megértettem, hogy ezek az idők nem fognak visszajönni, amik most történnek nem megismételhetőek.

Szerencsére Boróka nevelésében is teljes az összhang köztünk. Azt gondoljuk, hogy nem mindegy, mit adunk neki át, mit mutatunk neki a férfi és női szerepekről. S bár nem vagyunk egy metállázadó pár, de például nem hiszünk a rózsaszínbe öltöztetésben, illetve abban, hogy őt bármilyen előre meghatározott szerepbe kellene tuszkolnunk. Szeretnénk neki teret hagyni arra, hogy eldöntse, mi tetszik neki és mi nem. Mostanában sokszor kéri, hogy a Süsüből énekeljek neki dalokat, s olyankor mesélek neki a lovagokról, arról, hogy igen, a férfiak elmennek háborúzni, páncélba öltöznek, csatáznak, hogy védjék az országot, de a nők is harcolnak, ők is ugyanolyan bátrak, hiszen otthon őrzik a várat. Nem szeretném, ha olyan képe lenne a nőkről, akik kiszolgáltatottak, és csak arra várnak, hogy a férfi jöjjön és megmentse őket, mert egy nő is ugyanolyan erős és bátor, ez nemcsak a férfiak ismérve. Sőt!

Férfinak lenni szerintem lényegesen könnyebb és egyszerűbb, mint nőnek. Nőként és főként anyaként, hihetetlen nehéz lehet azt a sok mindent egyensúlyozni, és a hétköznapok tennivalóiról állandó döntéseket hozni.

 

Fotó: Agi Szabo Photography