Fekete Dávid

Édesapám is kézilabdázó volt. Játszott a felnőtt válogatottban, és magyar bajnok is lett. Számomra ő egy példakép arra, hogy mindezt akár én is elérhetem. Egész kiskoromban határoztam el, hogy profi leszek. Tízévesen ugyanott kezdtem el játszani, ahol anno ő is, így mindennap láthattam a képét a bajnoki falon, s nekem ez óriási erőt adott a reggeli felkelésekhez, az edzésekhez. Szerencsésnek érzem magam, amiért én már gyerekkoromban tudtam, mit várok az élettől. Nekem nem volt otthon PlayStation, vagy Xbox, csak a kézilabdával foglalkoztam szabadidőmben is – játszottam, vagy videókat néztem a YouTube-on. Az igazán jó barátaim is a csapatban voltak (a gimis barátom pedig szintén ezt az életet élte, csak a focival), a barátnőm – akivel hat éve vagyunk együtt – szintén kézilabdázott.

És szerencsés vagyok amiatt is, hogy apu engem mindig „jól” támogatott. Láttam a társaim példáján, hogy nehéz a szülőknek megtalálni ebben a középutat, de azt hiszem, apunak sikerült. Soha nem volt elfogult velem szemben, és mindig visszafogottan viselkedett, inkább hazafelé a kocsiban, vagy vacsoránál beszéltük meg, hogy mit, hogyan kellett volna csinálni. S persze azt is hozzá kell tennem, hogy azért mind a mai napig, ha kint van egy meccsemen, én fel-felpislantok rá, s ő egy karmozdulattal jelzi, ha „nyugi”, vagy ha „gyorsabban”…

De a szüleim kapcsolata is egy példa számomra. Amikor születtünk, apu a sportkarrierje csúcsán volt. Anyu volt otthon velünk, de nagyon pozitívan állt ehhez a helyzethez, ami azt hiszem, apukámnak is erőt adott. S biztosan volt ebben rengeteg áldozat is mindkettőjük részről, de később anyu elvégzett egy egyetemet, amiben aztán apu segítette őt. A barátnőm sérülések miatt felhagyott a profi sporttal, jelenleg egyetemre jár, és én nagyon szeretném, hogy évek múlva majd ő is sikereket éljen meg a választott hivatásában.

Anyukám és a nővérem nem igazán sporttehetségek, inkább humán beállítottságúak, de kiskorom óta mellett állnak – ők a B-közép, minden hazai meccsemen ott vannak. Mi egy összetartó család vagyunk. Három év megszakítás után most újra egy házban élünk, s az összes barátom irigyel a közös étkezéseink miatt. Ha csak tehetik, ők is szívesen átjönnek, mert ha mi körülüljük az asztalt, egymásra figyelünk és beszélgetünk – kivel, mi történt, kinek, mi volt jó a napjában, kit, mi bánt. Ez ma ritka.

Azt azért meg szoktam kapni otthon anyutól, hogy olyan vagyok, mint a dédi papa, aki egy eléggé zrikás ember volt, s ha csak tehette odaszólogatott a dédi mamának. Például akkor, amikor reggelente megkérdezem a barátnőmet, hogy „Lesz reggeli, vagy nem?”… Ezt aztán nagyon ki tudják mindketten sarkítani, pedig tudják, hogy mindezt én is meg tudnám oldani – sőt, akár a házimunkát is –, de három nővel élek egy házban, és igazából mindig minden készen és rendben van.

Azt hiszem, a fiúból akkor válik férfi, amikor babája lesz. Én ezt látom. Mert hiába költöztem anno három évre vidékre, hiába éltem egyedül, tartottam el magam, főztem, bevásároltam és takarítottam, huszonegy évesen még mindig egy óvodás kisfiú vagyok, aki hülyeségeken poénkodik, és gyerekes dolgokon nevetgél a csapattársaival. Egy barátomnak nemrég született babája, körülbelül egy hónapja találkoztunk, és azt éreztem, hogy én még nagyon messze vagyok ettől.

Jelen pillanatban a sport a legfontosabb a számomra. Ezért tudok felelősséget vállalni, pláne most, hogy egy komolyabb sérülést szenvedtem. A rehabilitáció alatt újraértékeltem a helyzetemet, felismertem, hogy mennyi munka van abban, hogy kézilabdázhatok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és eldöntöttem, ha ezen túl leszek, még komolyabban fogok mindent venni, s nemcsak az edzéseket, hanem oda fogok figyelni az étkezésekre, a bemelegítésekre és az edzés utáni levezető rutinokra is. Emlékszem régebbi motivációs beszélgetésekre, amikor sokszor felmerült kérdésként, hogy mi, játékosok lemondásként éljük-e meg a versenysportot. Akkor én azt fogalmaztam meg magamban, hogy számomra mindez nem lemondás, hanem befektetés, mert ha minden erejét és tudását beleadja az ember valamibe, amit szeret, abból csak jó sülhet ki.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography