Fekete Zoltán

Még nem voltam húsz, amikor rájöttem, hogy nem ismerem a szüleimet. A gyerekek ugyanis igazából vajmi keveset tudnak a szüleikről. Tizenkét éves koromban váltak el, anyám belekeveredett egy kapcsolatba, állítólag ezért, és ezt sokáig el is fogadtuk ilyen egyszerű helyzetnek, hogy „jött valaki más”. Aztán évekkel később arra gondoltam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert ha egy nő szereti a pasiját, akkor nem megy el csak úgy egy másikkal, vagyis az lett a kérdés, hogy miért nem szerette az apámat. Így aztán mindkettőjükkel leültem beszélgetni, gyakorlatilag mélyinterjúkat készítettem, el is mentünk egészen az ágyig, és addig kérdeztem, míg minden kérdésemre nem válaszoltak – aztán persze, honnan tudhatom, hogy az igazságot mondták el… Fura dolog ugyanis az emlékezet, s a kérdés, hogy vajon honnan tudjuk, hogy az igazat mondjuk-e, amikor a múltról beszélünk, engem speciel jelen pillanatban jobban izgat, mint a női-férfi téma. Vajon az emlékezet mennyit torzít a történtek valóságtartalmán?

Körülbelül húszéves vagyok. A Tilos az Á-ban ülök Móros haverommal, és nagyon szeretnénk csajozni, de balf@szok vagyunk és nem megy. Semmit sem teszünk érte, csak iszunk, vagyis ezt az egész állapotot mi idézzük elő. Nézzük a nyüzsgő tömeget, mikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy minden hajpántos srácnak csaja van, így aztán megbeszéljük, hogy legközelebb mi is hajpántban jövünk le.

A harmincadik születésnapomat ünneplem, hazamegyek a barátnőmhöz, aki pár évvel idősebb nálam, és panaszkodni kezdek, hogy „se családom, se lakásom, se egzisztenciám, mi lesz így velem?”, mire rám néz és azt mondja, „Te normális vagy? A férfi az harmincnál kezdődik! Te nem most öregedtél meg, hanem még csak most jön minden. Én harminc alatti pasikkal szóba sem állok.” Ez valamit felszabadít bennem, és pár nap múlva szakítok vele.

Aztán jön pár év, amikor rengeteg pénzt keresek, megnősülök, megszületnek az ikreink és én azt hiszem, hogy mindent tudok. Ez aztán hamar elmúlik és rájövök, hogy semmit nem tudok, vagy legalábbis semmivel sem többet, mint előtte.

A házasság annyira természetes volt számomra, hogy nem éreztem mérföldkőnek az életemben, annál inkább a lányok születését. Abban a pillanatban, amikor a kezembe fogtam őket, egy új minőség lépett az életembe. Megrázó volt a szeretetnek egy olyan szintjével találkozni, amit addig soha senki iránt nem éreztem, és nem is gondolkodtam azon, hogy egyáltalán létezhet-e.

Kétévesek voltak, amikor összejöttem valakivel. Igazából nem történt semmi, csak egy nap hazamentem három nap csókolózás után, nem éppen józanul és azt mondtam, hogy szerelmes vagyok. Erre a feleségem azt kérdezte, hogy akkor válunk, ugye, én meg azt válaszoltam, hogy igen, majd összepakoltam és eljöttem. De mind a mai napig azt gondolom, hogy nem az új kapcsolat miatt váltunk el, hanem mert igazából egyikünk sem tett azért, hogy ne váljunk el. Mindkettőnkben volt valami dac, amiből aztán nem tudtunk kikeveredni.
Megérte?
Jó kérdés, nem tudom.
Ma már tizennégy évesek, s a válás óta minden keddet, csütörtököt és második hétvégét együtt töltünk. Nem tudom, hogy ilyen jó apjuk lennék-e, ha nem válunk el. De ugye ez egy fikció, sok kapcsolatot össze tud tartani a gyerek, a tévé, az anyagiak, meg a nemtudommi, innen már nem lehet megmondani, hogy milyen lenne ma a házasságom a volt feleségemmel, ha együtt maradunk. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a lányoknak így jobb apjuk lettem. Egyrészt, mert lett egy iszonyatos lelkifurdalásom, másrészt, mert ha együtt vagyunk, az ünnep és csak egymásra figyelünk.

Most negyvenkilenc vagyok. A volt feleségemmel nagyon jó a viszonyom, a lányaimmal szintén, van egy új párkapcsolatom, édesapám épp kórházban, nem túl jó állapotban, ami miatt aktuálisan én sem vagyok jól.

Azt gondolom, „a férfi és a nő” etológiai kérdés. Valahonnan a biológiából fakad, hogy társat keresünk. A legtöbb ember nem képes egyedül lenni, én sem. Irigylem azokat, akik úgy tudnak egyedül lenni, hogy közben teljesnek érzik az életüket, teszik a dolgukat és nem azon gondolkodnak, hogy miért nincs ott épp mellettük valaki. Fel lehet cicomázni a férfi és női kapcsolatot más szempontokkal is, de az ember alapvetően nem szeret egyedül lenni, és akkor keres valakit. S közben azt gondolom, hogy szükségünk lenne a jól megélt egyedüllétre is.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography