Ferdinandy Nóra

A történetem ott kezdődik, hogy harmadikos gimnazista koromban Édesapám – aki a középiskolám könyvtáros tanára volt – hazahozott egy felvételi tájékoztatót. Amikor azt elkezdtem nézegetni, a gyógytorna szaknál akadt meg tekintetem, mivel azonban fizika-biológia kellett hozzá, továbblapoztam. Mondtam Apunak, hogy nekem az összes közül a gyógytorna tetszene, de oda biztosan nem vesznek fel. Másnap mikor hazajött, közölte, hogy átíratott fizika-biológia fakultációra. Eleinte elérhetetlennek tűnt a váltás sikere, de aztán elmentem külön tanárhoz is, két jegyet javítottam fizikából, és elindultam ezen az úton. Mégsem vettek fel elsőre. Anyukámnak ekkor eszébe jutott, hogy őt egyszer műtötték a János kórházban, keressük meg azt a főorvost, hátha fel tud venni egy évre. Így lettem segédgyógytornász és irodai titkárnő a János kórházban. A következő évben pedig bekerültem a főiskolára is.

A főiskola után egy évet Bécsben dolgoztam, majd férjhez mentem és megszülettek a gyerekeink. Óvodások voltak, amikor újra elkezdtem dolgozni, és visszakerültem a János kórházba. Négy év után munkámat a Magyar Hospice Alapítvány gyógytornászaként folytattam. Ennek tizenöt éve, de így visszatekintve a kórházban eltöltött négy év sokkal hosszabbnak tűnik, mint az utóbbi tizenöt a Hospice-nál.

Érdekes, ahogy a gyerekeim is ebbe nőttek bele. Egyszer, kisiskolás korukban a barátjuk nagymamája nagyon beteg lett. Mi ezt a gyerekeknek nem mondtuk, s mégis amikor meghalt, a fiam annyit kérdezett, hogy ugye rákos volt. Azt mondta, onnan tudta, mert én jártam hozzá.

A felnőtt betegeink szinte kivétel nélkül daganatos betegségben szenvednek, míg a gyerekeknél ez változó, a daganatos betegeken túl genetikai, illetve izomsorvadással járó betegségekkel élők is lehetnek pácienseink. A Hospice egy csapatmunkát lát el, ami betegenként 3×50 ápolási napot jelent, s a csapat tagjai az orvos, a pszichológus, egy ápoló, s a gyógytornász. Jelen pillanatban én a gyerek team koordinátoraként, illetve mindkét csapatban gyógytornászként dolgozom az Alapítványnál.

Az elmúlt évek alatt át kellett fordítani a gondolataimat, s elfogadni azt, hogy vannak helyzetek, amikor nem a gyógyítás a cél, hanem a beteg elkísérése egy úton, ami bár az utolsó útja, de ő azon is szeretne jobban lenni, és abból a legtöbbet kihozni, például sétálni, járni, vagy saját magát önállóan ellátni. S ha én mindezt látom, és megértem, hogy nem mindenki kaphatja a „megmentő” szerepét az életben, akkor értékelni fogom azokat a dolgokat, amiket adok, sőt, lehetőségem lesz megtapasztalni, hogy ezekből a kapcsolatokból én magam is milyen sokat kaphatok.

Régebben féltem a haláltól, de az elmúlt tizenöt évben ez sokat változott. Amikor megkérdezem a betegeimet, hogy mitől félnek, gyakran nem azt mondják, hogy a haláltól, hanem sokkal inkább az oda vezető úttól, hogy vajon lesznek-e fájdalmaik és mennyire válnak kiszolgáltatottá. Abban biztos vagyok, hogy a test nem azonos a lélekkel, és érzem, amikor halottat látok, hogy ez csak egy test, a lélek már elment, s ez a lélek egy sokkal komplexebb dolog annál, mint amit mi a szemünkkel megtapasztalunk. Magam is érzékeltem már meditáció során azt a fajta nyugalmat, amiről azt gondolom, hogy az evilági élet után vár ránk, s éreztem, hogy bár ez vonz engem, mégsem mehetek, mert itt még dolgom van.

A gyógytornászi munka mellett egy barátnőm révén ismertem meg a Craniosacralis terápiát, amit aztán én is megtanultam, és ma már pácienseim is vannak. Mindez a szervezet öngyógyító folyamatait indítja be finom érintésekkel. Ez a terápia részévé vált az érintésemnek, így nem tudom nem alkalmazni a Hospice-os kezeléseimben. Sokszor nem is értik a kellemes ellazultság, a relaxációs állapot okát, én viszont örülök, hogy ezzel egy pluszt tudok nekik adni.

Tavaly lettem ötven éves, s ezzel egy időben az életem is nagyot fordult, mert harminchárom év után elváltunk a férjemmel. Sokat tanultam az elmúlt időszakban, legfőképp azt, hogy ha bármi bajom van, azt muszáj kimondani. És ezt egyre többször meg is teszem, amin a környezetem még nagyon meg tud lepődni. Szeretnék a következő ötven évben sokkal jobban koncentrálni a jelenre, nem a múltban élni, és nem a jövőt tervezni, hanem egyszerűen csak hagyni, hogy a dolgok történjenek.

Fotó: ZsolnaiPeterPhotography