Földvári András

„A múlt hétvégén Berlinbe utaztam. Budapestről Baden-Badenbe, Baden-Badenből Berlinbe, onnan Nürnbergbe, majd onnan haza. Repülővel.
Így lett Nürnberg a 605. repülőtér, ahol életemben jártam.
Tizenhét éves voltam, 1969-ben, ahogy az Bryan Adams Summer of ’69 slágere is zengi a világban mindenhol, mikor a szüleimmel először utaztam repülővel. Az akkori NDK-ba utaztunk egy miniszteri csereüdülésre, odafelé Interflug-gal, vissza pedig Malév-vel. Akkor engem nagyon megfogott a repülés, a repülőterek hangulata, a vizsgálatok, a címkék a bőröndökön… Tudtam, hogy ezentúl én sokat szeretnék utazni. Egy gyermekkori kanyaróból visszamaradt szemidegsorvadás miatt azonban pilóta nem lehettem, mást kellett kitalálnom. A főiskolát idegenforgalom és marketing szakon végeztem el, aztán egy véletlen folyamán, nagy szerencsével kerültem be a Malév AirTours hoz, a MALÉV idegenforgalmi osztályára.
Az első kedvezményes jegyeimmel beutaztam a szocialista országok jó részét, de mindig másik társasággal azért, hogy lássam, megismerjem ezeket a rendszereket. Volt, hogy egy út alkalmával Budapestről Varsóba a Tarom-mal, Varsóból Gdanszkba a LOT-tal, Gdanszkból Kelet-Berlinbe az Interfluggal, Berlinből Prágába a ČSA -val, Prágából Budapestre a Malévvel repültem…
Évekkel később azért lehettem talán a Malév szolgáltatásfejlesztési osztályának a vezetője, mert addigra nagyon sok légitársasággal repültem, rengeteg tapasztalat volt a hátam mögött, így például amikor itthon is bevezetésre kerültek a szélestörzsű gépek, én már ismertem a kiszolgálási sztenderdeket, hogy milyen filmeket játszanak a kivetítőkön, melyek a fedélzeti műsorok… stb.
Szeretek utazásokat tervezni, a levegőben lenni, figyelem a kiszolgálás elemeit, mindent, azt is, hogy milyen anyagból van a higiéniai kendő, elcsenem a biztonsági prospektusokat, gyűjtöm őket.
Ahhoz képest, hogy vannak, akik a vonatok sorszámát gyűjtik, a Trainspotterek, az én hobbim, a repülőterek „gyűjtése” sehol sincs hülyeségben…
Az új, a más dolgok keresésében rejlő frissesség, amit szeretek az utazásban. Anyukám mondogatta mindig: mindenütt jó, de legjobb útközben, és ezt én is így élem meg.
Ami az utazásaimat nagyban segíti, az a couchsurfing rendszere, aminek Magyarországon már-már a seniorja vagyok. Hacsak tehetem, helyi családoknál, a „kanapén” húzom meg magam és így mint egy ejtőernyős, mindig a dolgok közepébe csöppenek. Ezeken a szállásokon nem vagyok olyasminek kiszolgáltatva, hogy egy szállodaportás a neki jutalékot adó étterembe küldjön el… Így szálltam már meg Iránban pénzváltó embernél, Tádzsikisztánban a helyi külügyminisztérium Európai osztályának vezetőjénél, Jeruzsálemben vallásos zsidó családnál, Veracruzban, Mexikóban, Romániában, Marokkóban, Liechtensteinben, Guamban, Indiában. Ez utóbbi országban például azt tapasztaltam, hogy az embereknek gyakran ez az egyedüli kapcsolata a nagyvilággal: külföldieket fogadnak, akik mesélnek nekik arról, hogy hogyan élnek. Ilyen ismeretségek ritkán köttetnek szállodákban vagy panziókban! És persze mindenki, aki ilyesmire jelentkezik, nyitott ember: nyitott másokra, más kultúrákra.
Egyébként filantróp vagyok. Emberszerető. Szeretek beszélgetni, ha úgy adódik, segíteni…
Egyszer eljutottam Kongóba is, ahol egy magyar alapítványnak segítettem, ablakait festettem egy épülő iskolának. Egyik nap munka után sétálgattunk, mikor odajött hozzánk sírva egy néni, hogy ugyan nyílik ez az iskola, de az unokájának nincs egyenruhája, így nem tud menni az évnyitóra. Elvittük hát egy boltba és megvettük a ruhát, hogy a kislány is ott lehessen. Utána még egy-két évig küldtem neki pénzt is, ma már hálistennek nincs rá szüksége.
Én azt tapasztalom, hogy hihetetlen sokat ad az embernek az, ha tud segíteni és ezzel a másiknak, ha kicsit is, de jobb lesz.
Ehhez is nyitottság kell. Mint ahogyan az utazáshoz is.
Sokszor kérdezték már, hogy ugyan hány reptér van még a világon, aztán erre azt szoktam mondani, hogy csak Észak-Amerikában van ezerötszáz, úgyhogy a hatszázzal így sem vagyok sehol! Ez egy sziszifuszi dolog, de amíg bírom, megyek…”

Szólj hozzá!