Fülemen Zsolt

Egyáltalán nem okoz gondot számomra, ha magamról kell meséljek, ugyanis azt gondolom, ha bárki megítélne engem a történetem alapján, azzal valójában nem engem, hanem saját magát tenné ítélet alá. Nem véletlenül mondja Jézus, „előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből”… Egy ideje én is sok mindent másképp látok, de az életem is egészen más, mint a tíz évvel ezelőtti. Akik régóta ismernek, sokszor mondják, ez nem is én vagyok, biztosan valami UFO szállt meg.

Én egy ötgyerekes családban nőttem fel, apám egy 200-as IQ-val rendelkező ember volt, igazi géniusz, aki egy hét alatt megtanult hallásból törökül, aztán ugyanígy arabul is, ezer oldalas könyveket olvasott el öt óra alatt, s el tudta mondani, hogy mi állt a huszonötödik oldal hatodik bekezdésében. Ugyanakkor borzalmas apa volt. Játékgépezett és kártyaszenvedélye volt. Az egész élete erről szólt, egyik nap még volt bevétele, másnap már nem, amit persze megpróbált velem kerestetni, mintha nem tudtam volna mindenről. Én sportoló voltam, súlyemelőként olimpiai bronzérmet szereztem juniorban, de ő nem volt ott. Viszont nagyon bennem maradt az az emlék, amikor tizennégyévesen a nyakamba ült, és azt mondta, guggoljak vele tízet, hogy megmutathassa alkoholista barátainak, neki milyen erős gyereke van. Iszonyú megalázva éreztem magam…

Anyám egy egyszerű, általános iskolát végzett takarítónő volt, aki egész életében takargatta apám hülyeségeit. Az a generáció, aki azt mondta, a szoknyám alatt elfér minden. Jó gondolkodása volt, tudta, hogy mi helyes és mi nem, de nem volt ideje velünk foglalkozni. 2005-ben, 53 évesen halt meg, majd rá három hétre az apám is.

Én tizennyolc évesen már az éjszakát jártam, s mint tudjuk, az éjszaka rossz tanácsadó. Diszkókban portásként dolgoztam. Autószerelőként végeztem, majd elkezdtem autókat lopni. Húsz hónapot töltöttem előzetesben, ami után azt mondtam, megváltozok, de öt év múlva betörésért ismét börtönben találtam magam. Tizenhat év alatt összesen 112 tárgyalásom és 64 rendőrségi kihallgatásom volt, a legutolsó alkalommal másfél évet kaptam, 2011. március 18-án szabadultam.

A szüleim halála után már foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon én csak fájdalmat tudok mindenkinek okozni. Mindenhová csak rohantam, mondván, pénzt kell keresnem, nem volt időm megállni, a gyerekeimmel beszélgetni, de volt olyan is, hogy bujkálnom kellett… 2009 augusztusában mondtam azt, hogy itt a vége. Gyerekkoromban valamikor, valakitől hallottam Istenről, s akkor azt mondtam neki, hogy ha létezik, mutassa meg magát és segítsen, vagy ha nem akar, akkor vigyen el. Abban a pillanatban egy olyan erő hatolt a szívembe, ami azt mondta nekem, szeretlek, mindig is szerettelek, és innentől együtt megyünk tovább. Két óra sírás után elaludtam, majd mikor felkeltem, azt éreztem, minden kinyílt, s az erő, ami addig fogva tartott, lekerült rólam.

Semmi mást nem csináltam aztán, csak elkezdtem olvasni a Bibliát, és abban rátaláltam az Igazságra. Rájöttem, a világ eddig hazudott, mert el akarta velem hitetni, hogy el kell venni, ami jár, nem kell másokkal törődni, mert másoknak is ott a lehetőség, de ha hülyék, és nem élnek vele, hagyni kell őket. Azt hittem, minél több pénzem van, annál biztosabb talajon állok, s hogy a szeretet kívülről érkezik, de mindez tévedés volt. A szeretetet nem lehet megvenni, a szeretetet az adja, aki azt megalkotta, aki kitalálta, aki a szeretet maga, s az igazi érték ebben a felfoghatatlan szeretetben van.

Ezután kerültem másfél évre börtönbe, de akkor már minden rendeződött körülöttem, csodálatos módon tudtam tartani a kapcsolatot a családommal, a fiaim, akik ma már 23 és 18 évesek jól vannak, s a feleségem is kitartott mellettem, sőt, három éve azt mondta nekem, hogy ő mindig is egy olyan férfira vágyott, amilyen most vagyok. Hát lehet mindezt egy jó kocsival, vagy drága öltönnyel kompenzálni?

2012-ben kezdtem el a teológiára járni.

Szembe jött velem egy felhívás, és bekattant, hogy menni kell. A célom csak annyi volt, hogy mindent megismerjek Istenről, de azt is mondtam neki, hogy ha az elvégzése után használni akar, hát használjon. A szívemben az született meg, hogy olyan emberekhez menjek, akiket addig nem szerettek, akiket addig eldobott az élet. Ma már börtönökbe járok tanítani. Például oda is, ahol én magam is ültem, ahonnan 2011-ben szabadultam. Itt az embereket én a saját nyelvükön tudom megszólítani. Egy három általánost végzett embernek nem is beszélhetek teológiai kérdésekről, mert azt nem érti, ő rendszerint annyit ért, hogy elveszem, az enyém. Én viszont azt mondom el neki, hogy ő egy értékes ember, akinek jár a szeretet, s ha azt Isten adja, azért nem kell megküzdenie, sőt, amiért meg kell küzdenünk, az idővel el is kopik. Az a célom, hogy önbizalom szülessen meg bennük, és hogy megismerjék Istent, aki által egy olyan értékrend alakul majd ki bennük, ami jobbá és szebbé teszik a környezetüket, s ezáltal egy kicsit a világot is.

Sokan azt mondják nekem odabent, hogy mindaz, amit tettek a családjukért volt, én meg azt felelem erre, hogy nem, mert ő csak magát szerette, ugyanis, ha a családját szereti, akkor nem hozza ilyen helyzetbe. Azt mondom el nekik, hogy a könnyebb utat választották, ami most hosszabb és nehezebb lett. S ez rendszerint egy szívdöféssel ér fel, hiszen addig abban a hitben volt, hogy jót tett. Az igazság az, hogy szeretetet és elismerést kerestek akkor, amikor bűncselekményt követtek el, ám rossz helyen… És azt is mondom nekik, hogy amíg a büszkeségük hatalmasabb az alázatnál, addig a dolgok nem fognak működni, s csak ha mindez fordul, lesz az emberből ember. Addig nem más, csupán a testet kiszolgáló, állatias ösztönökkel bíró lény. Akkor lesz ember, ha megéli a valódi szeretetet.

Úgy megyek be hozzájuk, hogy Isten velem van, s én őt képviselem. Ők pedig megnyílnak, és elkezdünk arról beszélni, hogy hol tévedtek el. WM. Paul Young, Viskó c. könyvében ez áll, „azért vagyunk itt, mert itt tévedtél el”. Mindenkinek az életében van egy ilyen pont. Az enyém az apám volt. Szerettem volna őt jobbá tenni, de nem tudtam, ugyanakkor mindez mégis ide vezetett, életemnek arra a részére, ahol most Isten használ.

 

Fotó: Zsolnai Péter