Gálfi Saci

„A történetemet talán ott kell kezdenem, hogy első generációs értelmiségi vagyok. Nagyon-nagyon büszke vagyok Anyára és Apára, mert onnan, ahonnan jöttek, amit végigcsináltak, hogy kikeveredjenek, hogy felülírják az őseik által élt történeteket, hatalmas teljesítmény.  Mindketten félig árvák voltak, szeretetlen környezetből jönnek. Nagyon fiatalon házasodtak, lett két gyerekük. Anya továbbtanulhatott volna, de nem engedték, azt mondták, nem tartják el tovább. Apa nagyon jól focizott, de soha senki nem támogatta őt ebben. Így a végén mozdonyvezető lett, Anya pedig fogorvosi asszisztens. Az ő céljuk az lett, hogy a gyerekeikből kell a legtöbbet kihozniuk. A rendszerváltáskor azt látták, hogy az út az egyetem vagy a főiskola, ha az megvan, akkor biztos az élet, küzdelemmentes.

Mindezt én úgy éltem meg, hogy nekem mindig jó kislánynak kell lennem. Úgy kell viselkednem, úgy kell tanulnom, hogy a szüleim örüljenek. Én nem voltam kamasz, nem lázadtam, nem cigiztem, nem buliztam, azt tettem, amit elvártak tőlem. Egyetlen lázadásom lehetett volna, de akkor is egy perc alatt visszatettek a sínre. Tizenhét évesen azt mondtam, hogy továbbtanulásként egy amerikai fenntartású bibliaiskolába szeretnék jelentkezni. A jogi egyetemet ők választották, én pedig elvégeztem.

Az első reális állásajánlat, amit kaptam a közigazgatásba szólt. S bár egész egyetem alatt azt éreztem, hogy ha valahova, hát a közigazgatásba nem megyek, ismét bekapcsolt a jókislány és nem mertem nemet mondani. Ez volt 2002-ben. 2006-ban férjhez mentem és született egy fiam. Három évet voltam vele otthon, s végig azon gondolkodtam, hogy mi mást is csinálhatnék, nem akartam ugyanoda visszamenni. 2010-ben elvégeztem az újságíróiskolát. Az volt máig az első és utolsó iskola, ahova szerettem járni, szerettem a feladatokat, nem volt teher a tanulás. Viszont nem engedtem meg magamnak a nulláról építkezést, a suli elvégzése után részmunkaidőben dolgoztam tovább jogászként a közigazgatásban. Jött a lóti-futi, gyereknek is megfelelni, munkahelyen is megfelelni, férjnek is megfelelni… Nem véletlenül került válságba a házasságunk sem. Valahogy nem tudtuk újrafogalmazni magunkat a gyerek után, hogy kinek mi a szerepe: dolgozunk is, szeretjük is a gyereket, meg egymást is… Én pedig egyre feljebb kerültem a ranglétrán, egyre több feladatot és felelősséget kellett vállalnom… És közben még azt is elfelejtettem, hogy én ezt a munkát igazából nem szeretném csinálni.

2012-ben mélypontról indulva kezdtem el megkeresni, hogy ki is vagyok én és mit akarok tulajdonképpen. Mindaz, amit most mesélek, évek alatt fogalmazódott meg bennem Évánál, Évával – aki testi és lelki bajok gyógyítója – hogy én eddig jó kislány voltam, azt tettem, amit elvártak… És mindez azt eredményezte, hogy egy csillogó ketrecbe ültettem saját magam.

Emlékszem, egy közeli rokonomnál rákot diagnosztizáltak és rám tört az az érzés, hogy de hát meg fogunk halni! Véges ez az élet, és nem mindegy, mit csinálok vele, hogyan telnek a napjaim.

Lehet, hogy segítség nélkül nem, vagy csak később jutottam volna el idáig, de egyszer csak ott tartottam, hogy ha újra akarod fogalmazni magad, akkor le kell menned a nullára. Akkor nincs bevétel, nincs fizetés, itthon vagy, gondolkozol, vársz, és visszafejted a dolgokat, lecsupaszítod magad, leveszed azokat a rétegeket, hogy anya, középvezető jogász és első generációs értelmiségi vagy – mindent. Innen kezdhetsz aztán újraépítkezni. Mi tesz boldoggá? Mi okoz örömöt? Mit szeretnél, mivel teljenek a napjaid?

Nem mondom, hogy bátrabb vagyok a többi embernél. Végül is egyszer csak megtörtént – idén év elején ültem a kocsiban és hirtelen tudtam, hogy otthagyom a munkahelyemet. Nem tudom, hogyan történt, lehet, hogy a csillagok úgy álltak, de hirtelen tudtam, hogy így teszek, és csak az volt a kérdés, hogyan fogom kommunikálni. A férjemmel nem volt belőle probléma, és nagyon hálás vagyok neki, mert ezt nem tudod megcsinálni úgy, hogy valaki nem mondja Neked, hogy elfogadom a döntésedet, és támogatlak. Gyerekkel, kötelezettségekkel ezt sokkal nehezebb meglépni, és szerencse is kell hozzá. Azóta sokat beszélgettünk arról, hogy ez vajon csak a kivételezetteknek adatik-e meg, hogy van lehetőségük lépni. Nem tudom! Nem minden történet egyforma, nem érhetnek hasonló véget. Sok ember tudja, mi lenne jó neki, mégsem kezd bele. Ha valami nem jó, évek óta nem jó, és remény sincs rá, hogy jobb legyen, akár házasság, akár munkahely, akkor hiszem azt, hogy lépni kell. Az élet ilyenkor mindig kínál egy olyan fordulópontot, ahol nemet lehet mondani. Csak észre kell venni! Nem szabad megerősítésre várni, lehet, hogy soha nem is jönne. Nem azon múlik, hogy megengedheted-e magadnak, hanem hogy megengeded-e magadnak.

Kiírtam az íróasztalom fölé ezt az idézetet a hegyi beszédből: „De keressétek először az Ő [Isten] országát és igazságát és ezek is [mit együnk, mit igyunk, mit öltsünk magunkra] mind ráadásul megadatnak nektek.”

Én ebben hiszek.

Hitem szerint Isten országa és igazsága nem más mint a bennünk élő legjobbik énünk. Ha ezt keressük és megtalálva azt követve élünk, nincs mitől félnünk, az élet működni fog.

Most sokkal jobb. Eleinte még féltem a mindennapoktól, a fizetés hiányától, féltem, hogy meg fogom bánni, de végül egy pillanatig sem bántam meg. Olyan nyomás sincs rajtam, hogy csináljam vissza, sőt, ahogy telik az idő, egyre szürreálisabb, amiben ezelőtt éltem. Hogy tudtam azt végigcsinálni? Hogy tudtam úgy élni? Már nem tudom.

De az is igaz, hogy nem élvezném és értékelném ennyire a mostani életemet, ha nincs az a tizenegy év „nemszeretem” munka. A „rossz” megtapasztalása segít, hogy amikor jól vagy, hálát adj mindenért. A mostani szabad életem minden apró részletét különleges ajándéknak élem meg.”

A szöveget lejegyezte: Judit

Fotó: AgiSzabo Photography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.