Győri Márton

„A festészet a szofisztikált gondolkodás lehetőségének megőrzése, egy költőibb, szabad létezés ideájának vágya és ennek folyamatos fenntartására való megrengethetetlen törekvés. Amikor igazán elkezdesz festeni és teljes  lényeddel belekerülsz a festés folyamatába, akkor egyszer csak egy éteri létállapot részesévé válsz, ahol gyakorlatilag megszűnik az idő. Ez egy semmihez sem hasonlíthatóan szabad létezési forma!

Szerencsés vagyok, mert egy olyan inspiráló közegben nőttem fel, ahol a festészet, a költészet, az irodalom, a filozófia szeretete és az erről való folyamatos dialógus a  hétköznapok természetes része volt. Általános iskola végére már pontosan kialakult bennem, hogy a festészet lesz az a hivatás, amiben ki akarok teljesedni. Tudatosan törekedtem arra, hogy ez tölthesse ki az életemet. Folyamatosan festettem, s bár később számosan akadt nehéz időszak az életemben, nemegyszer egzisztenciálisan gyakorlatilag a nullán kellett léteznem, de a festészet, mint “döntés” soha nem lehetett kérdés, egy életre szóló hivatásként tekintettem rá, ami mellé nem lehet mást illeszteni, mert teljes létezést kíván tőlem.

A festőlét legcsodálatosabb kiteljesedése számomra az, hogy teljesen szabadon, szellemi függetlenségben létezhetek.

Ugyanakkor ez a szabadság a mai Magyarországon annyira hihetetlen és furcsa, hogy sokak számára az, hogy valaki kortárs festőművészként él, szinte teljesen értelmezhetetlen és befogadhatatlan.

Másrészt ezt a fajta létezést ahhoz tudnám hasonlítani, mintha mondjuk a Thomas Mann, József és testvéreit, ezt a hosszú, kétkötetes, súlyos művet olvasva kellene tömegközlekednem: egyfajta folyamatos megszakított koncentrációban.

Felszállok a villamosra, olvasom, leszállok, a táskámba teszem, felszállok a buszra, olvasom, leszállok, bezárom. Benne vagy egy helyzetben, amikor mondjuk megkérdezik, hogy megtankoltad-e a kocsit, de lélekben még azon a kék hegyen sétálsz, amit egy órája festettél, s valójában a képen gondolkozol…

Egy kicsit furcsa, hullámvasútszerzű létezés ez, amit semmiképp sem szeretnék dramatizálni, ám a hétköznapok és az alkotói létezés pillanatai vitathatatlanul disszonánsak tudnak lenni.

Azt gondolom, hogy a jó művészet olyan erős, kollektív hiányokat pótol az emberekben, amely vágyak, hiányok pótlása gyakorlatilag mindenképpen megteremti a helyét az alkotásnak. Amikor az emberek egy jó darabot néznek meg, vagy elolvasnak egy igazán erős szépirodalmi művet, vagy elmennek egy komolyzenei koncertre, vagy sorban állnak azért, hogy megcsodáljanak fantasztikus festményeket, akkor nem pusztán a műalkotásokat szeretnék látni, hanem a bennük lévő hiányokat szeretnék pótolni, azokat az űröket szeretnék betölteni, ami a lelkükben van és az igazán magas szintű művészet képes arra, hogy ezeket a hiányokat betöltse, hogy reményt teremtsen.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a művészetben nem lehet nyerni.

Nagyon megragadt bennem Leonard Cohen regényének a címe: Beautiful Losers. Gyönyörű vesztesek! A festészet ugyanis egy olyan műfaj, hogy válhatsz akármilyen gazdaggá, vagy híressé, mindig marad egy pici hiányérzet. Ez a hiányérzet az az apró fénypötty, amiről Lázár Ervin így ír: „Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (…) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény… valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent.”

Számomra ez a kis megfoghatatlan fénypötty a FESTÉSZET.”

Szólj hozzá!