Halom Borbála

Szerencsés embernek tartom magam, mert egy csodás helyen nőttem föl. A Sváb hegyre születettem, második gyerekként, a bátyám után, aki három évvel idősebb nálam. Egy régi villában laktunk a szüleimmel és a nagyszüleimmel együtt, sőt még a dédim is velünk élt. Emlékszem, ahogy mindig megfogta a süniket a kertben, és a kötényében felhozta, mi pedig tejjel itattuk őket. Az iskola öt percre volt gyalog, így nekem nem volt kifogás, még a nagy hó sem, ami a ’80-as években egyáltalán nem számított ritkának. Volt ennek valami varázsa, hogy csak át kellett sétálni a parkon és bent is voltam. A sulival szemben pedig volt egy kis trafik, amit anyukám vezetett. Ebben meg az volt a klassz, hogy akár szünetben is kiszaladhattunk egy kókuszrúdra, ha mi voltunk az ügyeletesek Eszter barátnőmmel. A Mamám egy igazi tyúkanyó volt, mindenkit ismert, mindenki szerette, mindenkinek mindig segített. Talán tőle örököltem a szociális érzékenységemet, nem tudom. De azt gondolom, hogy nagyon fontos és nagy hatással van a gyerekre, hogy milyen mintát lát otthon. Én ezt láttam és ebben szocializálódtam. Neki és a Papámnak köszönhetően fantasztikus gyerekkorom volt! Annak ellenére, hogy ők nem sportoltak soha, nekem és a testvéremnek olyan életre szóló dolgot adtak azzal, hogy beírattak vitorlázni és síelni, amiért soha nem tudok elég hálás lenni nekik. Versenyszerűen űztem mindkettőt egészen sokáig, és – többek közt – ezeknek köszönhetem a kitartásom, a küzdeni akarást, az emberi tartást és még nagyon sok mindent. Szóval a szüleim fantasztikus emberek voltak, keményen dolgoztak életük végéig és sajnos korán elmentek. Mamám, 52 éves volt, amikor meghalt, az alkohol győzött. A Papám pedig 65 évesen ment el tüdőrákban. A kezeim között halt meg. Nagyon fájdalmas, de egyben felemelő is volt, hogy ott lehettem vele az út végén.

Rettenetesen kevés gyerekkori emlékem van – csak egy-egy kép, illetve amikre az elbeszélések alapján emlékezni vélek –, de az

pontosan él a fejemben, ahogy állok a konyhában és Mamám közli velem, hogy a Papának van valakije.

Akkor már gimnáziumba jártam, és persze bennem is összedőlt egy világ, de fogalmam sem volt arról, hogy mit tehetnék, hogy Mama ne sírjon annyira. Aztán ezzel a helyzettel ő később sem tudott megbirkózni, a válás után külföldre költözött, mi pedig négyen tinédzserek (a bátyám, a barátnője, én és az akkori szerelmem) ott maradtunk egyedül a svábhegyi villában. Én ezt akkor nagyon jópofának éltem meg, és csak az évek múlása, majd a saját anyaságom ébresztett rá, hogy végeredményben, bennünket elhagytak – a Papa elköltözött a barátnőjéhez, a Mama meg külföldre, ahol inni kezdett és amibe aztán bele is halt. Picit elkallódtam. Nem tanultam tovább, és ezt most már néha bánom. Huszonegy évesen szerelemből férjhez mentem, született egy csodás lányom, aki még nem volt egy éves, amikor a Mamám meghalt.

Harminchárom évesen elváltam, és azóta tolom anyaként egyedül ezt az életnek nevezett valamit több-kevesebb sikerrel,

kiéhezve a szeretetre, s nemcsak arra, hogy kapjak, hanem hogy adhassak is, hiszen én alapvetően egy „adó” emberke vagyok.

Sokszor érzem magam árvának, hiszen olyan régóta vagyok „egyedül” – szülők nélkül. Félreértés ne essék, szerencsés vagyok, mert van nekem az én csodálatos Sárám, és nagyon sok igaz barátnőm és barátom, és persze a testvérem és az ő családja, de annyira jó lenne néha odabújni a szüleimhez, vagy legalább felhívni őket telefonon és hangjukat hallani!!! Fél karomat adnám ezért…Végtelenül elszomorít, amikor léptem-nyomon azt hallom, hogy milyen viták, nézeteltérések vannak a családokon belül. Legszívesebben megráznám ezeket az embereket és mindenkinek azt mondanám, hogy becsüljék meg a szüleiket, akiktől az életük kapták és felnevelték, mert nem tudhatjuk, hogy még meddig tehetjük. És igen, minden nap mondjuk el nekik, hogy szeretjük őket, és minden alkalommal öleljük meg őket. Nekem azt írták meg valahol, hogy nélkülük kell boldogulnom az életben, és valamiért a halállal is más viszonyom van, hiszen nagyon sok szerettemet veszítettem el, nagyon fiatalon. Két nagyon jó barátom is meghalt, és még nagyon sokan. Ezeket a veszteségeket hosszú évekbe telt feldolgoznom, amit részben magamnak, részben pedig a fantasztikus kineziológusomnak köszönhetek. Ma már ki tudom mondani, hogy a Mamám alkoholista volt, de ehhez tizenöt évre volt szükségem. És bár sokszor volt rémálom vele az élet, és tényleg elment külföldre felejteni, nekem volt és van a legcsodálatosabb Édesanyám és legklasszabb Papám. Tőlük és általuk lettem az, aki ma 46 évesen vagyok. És az emlékeket soha-senki nem veheti el tőlem, még ha kevés is van belőlük.

A 2012-es évem sikeredett a legkacifántosabbra. Márciusban volt egy gerincműtétem, össze kellett csavarozni, majd szeptemberben ugyanez történt a vállammal. Még bőven tartott a rehabilitáció, amikor

kitapintottam magamnak a csomót a bal mellemben.  

Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet, de azért felhívtam egy orvos barátomat, aki mammográfiára, majd ultrahangra küldött el. És amikor az ultrahangos orvos csak vizsgált és vizsgált, már éreztem, hogy nagy a baj. Mikor megkérdeztem, hogy mi baj, csak annyit mondott, hogy további vizsgálatokra lesz szükség. Két óra múlva közölte velem a barátom, hogy mellrák, mire én zokogva rohantam ki a kertbe és kezdtem el telefonálni a kolléganőmnek, hogy ma ne várjon, majd a volt férjemnek, hogy ez a helyzet, aztán filmszakadás. A következő emlékem, hogy újra az orvosi szobában ülök, és arról beszélnek, hogy mi fog történni. A parkolóban ráadásul megbüntettek, mert ugye erre nem figyel ilyenkor az ember, én pedig hazáig bőgtem és azon kattogott az agyam, hogyan mondom el mindezt a lányomnak, aki tizenhat és fél éves volt akkor, és a tapasztalata a rákról annyi, hogy aki ebben betegszik meg, az meg is hal. Miért is hinné el nekem, hogy ők ugyan igen, de én majd nem? Nem is hitte, zokogott ő is, és mondhattam bármit, bezárt, nem volt képes több információt befogadni.

Természetesen az orvos biztatott, hogy ebből meg lehet gyógyulni, s ha minden jól megy, lesz egy kemény fél évem, de aztán megy majd tovább az élet.

Azonnali műtétre volt szükség. Ilyenkor, ha mázlija van az embernek, csak a csomót veszik ki, és a melle, vagy legalább a mellbimbója megmarad. Nekem nem volt mázlim. A műtéttel egyidőben egy ún. expandert is beültettek, amelyet aztán egy éven át hétről-hétre egy fiziológiás sóoldattal töltöttek fel, hogy táguljon a bőr és elérje a kívánt végleges szilikonméretet.

Másnap – és aztán még sok újabb másnapon – amikor tükörbe néztem, zokogtam.

A műtét után kezdődött a kemoterápia, ami hat hónapon át tartott, és én péntekekre kértem, hogy ugyan hétfőnként még otthonról, de dolgozni tudjak a hétköznapokon. Ezt követően pedig huszonnyolc sugárkezelésen estem át, amire azt mondták, nem feltétlenül szükséges, de a biztonság kedvéért „megnyertem”.

Idén novemberben leszek hét éves, ma már csak olyan vizsgálatokra járok, amelyek kötelezőek.

Élem az életem, de nincs nap, hogy ne gondolnék a mellrákra,

s nemcsak azért, mert ezzel foglalkozom a rendes munkám mellett az egyesületben, hanem mert a tükör is eszembe juttatja. A bal oldalam mondhatni teljesen érzéketlen, ami néha ma is nagyon zavar. Vannak pillanatok, amikor azt érzem, túl tudok lépni rajta, aztán a következőben előbújik belőlem a nő, és bánkódom. S bár a mellrák a mindennapjaim részévé vált, eldöntöttem, nem vagyok hajlandó rettegésben és félelemben élni – akkor inkább a Dunának megyek, mert nemlehet félelemben élni. S persze ezt még nekem is gyakorolnom kell, de már egész jól megy. Jó pap holtig tanul…

Hogy sorstársak támogatásával szeretnék foglalkozni már akkor megfogalmazódott bennem, amikor az orvos a legelső alkalommal az expandert egy óriási tűvel töltötte fel, de ő akkor lehűtött, mondván előbb gyógyuljak meg. Egy év után indítottam el a blogomat, amiben az addig megírt naplóm és az aktuális napok történéseit állítottam szembe. Ezt követően minden ösztönből jött – létrehoztunk egy zárt és titkos csoportot, amelynek ma már 1600 – mellrákkal érintett – tagja van, majd jött az egyesület.

Azt tapasztalom, hogy csodálatos megtartó ereje van annak, hogy akár online, akár a rendezvényeinken megszólíthatóak vagyunk, mert aki nincs ebben, annak banális segítségnek tűnhet a meghallgatás, az ölelés vagy a biztatás, de aki érintett, mert épp most diagnosztizálták, vagy mert még nem tudja, meggyógyul-e, az sokszor azt sem tudja, merre van arccal előre, a rettegés pedig sebezhetővé teszi. Bekerülni az onkológiai körforgásba hihetetlenül megterhelő lelkileg és testileg is, hiszen egy számunkra teljesen ismeretlen helyzetbe kerülünk. Nagyon fontosnak tartom a támogató környezetet, még akkor is, ha a hozzátartozóknak ez legalább olyan nehéz. Igenis merni kell segítséget kérni. Nemszégyen, ha úgy érezzük, hogy ezzel nem tudunk mi magunk megbirkózni. De miért is kéne? Ki mondta ezt?

Az egyesületen és a zárt csoporton belül is próbálunk olyan gyakorlati tapasztalatokat is átadni, amelyekről az orvosoknak már nincs idejük beszélni – mit egyél a kemó előtt, mit egyél a kemó alatt, hogyan kend a sugárkezelésnél a bőrödet… stb.

Én magam is naponta kapok megkereséseket vadidegen nőktől, a legtöbbször azzal, hogy most kapták a diagnózist és fogalmuk sincs, hogy most mi van és mi következik. Persze ilyenkor jellemzően épp dolgozom, de tudom, hogy

nem várhatok a válasszal, mert valakinek abban a pillanatban dől össze a világ.

Így aztán félreteszem a munkám, átváltok „mellrák-agy”-ba és válaszolok. Soha nem nagy dolgokat és semmiképp sem hamis ígéreteket – elmondom, mi várható, s azt, hogy én is itt vagyok, van remény.

Az egyesülettel jelenleg a mellrák elleni küzdelem hónapjában, októberben három kampánnyal próbáljuk még több nőnek felhívni a figyelmét a tudatosabb életre. Két csodás fotókiállítás mellett egy online kampányt is indítottunk, „Elég férfi vagy a rózsaszínhez?” címmel, mely egyrészt egy játék, hiszen minél több férfi posztját várjuk arról, amint épp valamilyen formában rózsaszínt visel, másrészt egy figyelemfelhívás a nők felé, hogy járjanak el az éves, ingyenes mammográfia vizsgálatra.

Nekem például soha senki nem beszélt a mellrákról. Ugyanakkor a mögöttem lévő hét év ellenére sem tudom, hogy vajon melyik üzenet a hatékony. Még mindig nagyon kevesen mennek el a szűrésekre, mert nem akarnak tudni róla, mert nem akarják megtudni, ha baj van, mert messze van a rendelő, satöbbi, satöbbi… Soha nem lehetek biztos benne, hogy lesz-e értelme az októberi munkánknak, de egyrészt naiv, másrészt elszánt és kitartó vagyok, és hiszem azt,

ha legalább egy nő elmegy a vizsgálatra, már megérte.

Sokszor hallom azt is kifogásként, hogy a mammográfia fájdalmas. Ezt az érvet azonban soha nem tudom szó nélkül hagyni, és elkezdek arról mesélni, hogy mi az igazán fájdalmas. A mammográfia legrosszabb esetben is csak kellemetlen és maximum 20 másodperc – nem mellesleg életet menthet.

Sok embert láttam elmenni mellőlem, s hogy én itt vagyok, nem több, mint szerencse. Volt idő, mikor próbáltam az okokat megkeresni, de végül azokat is elengedtem azzal, hogy a számtalan haláleset, amivel meg kellett birkóznom, és a nyolc év szerelmi háromszög – ami azért sokat elárul az akkori önbecsülésemről – vélhetően mind közrejátszottak a betegség kialakulásában.

A rák azonban ráébresztett, hogy értékes ember vagyok, amit azelőtt nemhogy kimondani, de gondolni sem mertem magamról. Mindennek köszönhetően pedig megértem egy olyan párkapcsolatra, amiben végre én is felnőttként és társként vagyok jelen. Már nem is nagyon hittem, hogy ilyen létezik, mikor egy éve betoppant az én csodálatos Andrásom az életembe. A kapcsolatunk elején gyakran bocsánatot kértem, amiért annyira nagyon szeretem és kényeztetem. És még ma is előfordul, hogy megböködöm, biztosan itt van-e, és nem csak álom, amit élünk. Gyakran eleredtek a könnyeim, ő pedig megijedt. Nem győztem nyugtatgatni, hogy csak örömömben sírok, de mára már ismer annyira, hogy tudja, velem a sírás, a nevetés és a tánc a mindennapok része – és ez így tökéletes.

Fotó: gálfisaci