Hamar Dávid

Gyerekként mindig vágytam a közösségre, csapódni valakikhez, de amíg azok a szempontok voltak a legfontosabbak, hogy ki milyen erős, gyors, vagy milyen magas fára tud felmászni, ez nem mindig sikerült. Az én időm akkor jött el, amikor már számított a vicc, a humor, a beszélgetés és a közösségteremtés. Akkor azt vettem észre, hogy vannak barátaim, akik figyelnek rám. S végül a szakmám is ez lett, beszélek és az emberek figyelnek rám. Lelkész vagyok.

Régésznek tanultam, amikor ötödévesként pánikrohamot kaptam. Egyik este történt, hogy elkezdtem félni, de a félelmemnek nem volt oka és tárgya. Aztán attól kezdtem el rettegni, hogy ez a meghatározhatatlan félelem mikor tör majd újra rám. A pánikroham fura velejárója, hogy elvesz minden reményt és a legmélyebbre taszít, depresszióssá tesz.

Én ekkor jöttem rá, hogy mi is a remény, s hogy az valójában mennyire törékeny. A reményt számomra az a meggyőződés jelentette, hogy van értelme reggel felkelni és levegőt venni, mert van dolgom a világban. Ezt a reményt én egyik pillanatról a másikra elvesztettem és csak a semmit találtam a helyén. Már nem tudtam csak fényben és zajban aludni, amikor hazaköltöztem a szüleimhez. Az egyetlen, ami segített a rohamok idején, ha a Miatyánkot mormoltam és elkezdtem járni a helyi református gyülekezetbe is. Ilyenkor megnyugodtam. Azt hiszem, ez volt a hit első pislákoló fénye az életemben…

Aztán elmentem a MEKDSZ-be (Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség), ahol egy diák közösség tagjainak a szemében megláttam azt a reményt, amit kerestem. És tudtam, nem az ment majd meg engem, hogy ott vagyok, hanem az, ha enyém lesz az, amit az ő szemükben látok. Erre ők azt mondták, hogy az az Isten. Amikor mindez velem is megtörtént, a pánik totális ellentétét tapasztalhattam meg, elöntött a melegség, a hála, az öröm és a szeretet. Attól a pillanattól vagyok keresztény és szinte attól a pillanattól tudom, hogy lelkész szeretnék lenni.

A régészetet becsületből végeztem el, aztán bibliaiskolába jártam, végül négy évvel ezelőtt Oxfordban apologetikából (hitvédelem) diplomáztam.

Azt, hogy ezt felvállaljam és beleálljak a felelősségbe, tíz évnek kellett eltelnie. Azt szoktam mondani, hogy vezetővé aszalódtam, és a legfontosabb, amit észre kellett vennem és meg kellett tanuljam, hogy mi nem az én dolgom, mit nem nekem kell csinálni. Egyszer valaki azt mondta, Jézus nem azért jött, hogy keresztényekké tegyen bennünket, hanem, hogy újra emberekké. Én is ezt vallom, és azt gondolom, hogy az emberré váláshoz vezető út a hibázásokon keresztül vezet. Szeretem, ha a gyülekezet tagjai felnőtt, önálló emberek.

Viszont tévedés volt azt gondolnom, hogy az életemet teljes mértékben a segítésre kell berendeznem. Még a házasságomban is! Én sokáig hittem azt, hogy a legfontosabb erény, amit egy férfitól várnak, hogy értse meg a nőt és legyen az ő lelki gondozója, s ezt annyira komolyan vettem, hogy egy idő után a feleségem már csak egy cuki barátot látott bennem. Válságba került a házasságunk és ezzel egyidőben megszületett bennem egy olyan vágy, hogy kizárólag a magam örömére alkossak valamit. Így kezdtem el otthon sört főzni!

Megnéztem a Youtube-on pár videót, megvettem a lábast, a szűrőedényeket, a malátát, komlót és élesztőt, bementem a konyhába és öt-hét óra alatt elkészült a sör. Jelenleg huszonöt liter egy adag, de szeretnék majd előre lépni.

Idővel egy férfitársaságot is kialakítottam a sörfőzés köré, ugyanis a házasságunk válsága idején jöttem rá, hogy mennyire hiányzik az életemből a férfiakkal való kapcsolat.

Manapság elképesztően sokat beszélünk arról, hogy ki a Nő és valahogy nem téma, hogy ki a hetero Férfi. A társadalom tolja ezt a szekeret, de arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, a tizenkét éve házas, keresztény férfi az elmúlt években sehol sem futottam válaszokba. Azt viszont tizenötezerféle módon elmondták, hogy mi Ne legyek. Ennek a folyamatnak a vége egy zavarodott férfi, aki vagy passzív, agresszív szerepbe bújik, vagy cerkófmajommá válik. Ha pedig azt találná mondani, hogy ő Férfi, akkor egyből megvádolnák, hogy nem tiszteli a Nőt, mert értéktelenebbnek és gyengének tartja. Pedig a Férfi önmagában még mindig csak annyit jelent, hogy „más”, és ez azért van így, hogy egymást kiegészítsük.

Ma ott tartunk, hogy a szerepeket feloldottuk, egy nő is tud szerelni, a férfi pedig gyerekre vigyázni, ugyanakkor nem mondtuk meg a férfinak, hogy ő mitől férfi, az eredmény pedig rengeteg összezavarodott, helyét és szerepét nem találó férfi. És én igazából azt látom, hogy ezzel a nők is veszítettek.

Ezek voltak a kulcskérdések a krízisünkben is. Mindkettőnk fejében élt egy ideál a házasságról és mi – iszonyú kompromisszumokat kötve önmagunkkal – mindent megtettünk, hogy ezt az ideált hozzuk. Aztán úgy döntöttünk, hogy ledobjuk ennek a terhét és elfogadtuk, hogy vannak olyan időszakok, amikor nem tudunk kapcsolódni. Ilyenkor segít a sörfőzés, összejövünk, beszélgetünk és azt veszem észre, hogy a nap végére mindenkinek könnyebb.