Harcos Andrea, LoveLamp

Pár hónapja megkért az anyukám, hogy pakoljam ki a szülői házban a régi gyerekszobámat. Ahogyan előkerültek a kiskorom óta gyűjtögetett kincsek, a kis bigyók, amiket kézzel készítettem, az agyagdarabkákból formált szobrok, amiket a húgommal a kertben összekaparásztunk, mindenféle különleges textúrájú anyagok és a spanyol nyelvtanfolyamot hirdető szórólapok, hirtelen ott feküdt előttem az egész életem. Minden, ami most vagyok, minden, ami – bár sokáig nem láttam – eleve elrendeltetett. Ültem a dobozom fölött és egész traumatikus élmény volt látni, hogy hogyan lettem valami egész más az elmúlt évek alatt, hogyan vitt el a élet teljesen ellentétes irányba.

Amikor 15 éve elkezdtem az egyetemet, egy időre abbahagytam a sportot és nem volt időm többé arra sem, hogy a ruháimat magam varrjam. Pedig imádtam alkotni. Újságíró sem tudatosan lettem, tetszett, hogy már harmadéves koromban pénzt kereshetek. Összesen hét évet húztam le a bulvár bugyraiban, fájdalmas, lélekölő világ volt, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rengeteget tanultam, és a pörgést, a csillogást is nagyon tudtam élvezni. Pláne, hogy olyan helyekre jutottam el, ahová egy civil sosem… Persze az ember legbelül érzi, hogy nincs a helyén, de elnyomja. Az előnyökre koncentrál és kifogásokat keres, hogy „de hát mit is csináljak, hogyan is kezdhetnék új életet”…

A tévé után a filmgyártásba csöppentem, ami már annyira kreatív sem volt, mint az újságírás és a tévézés. Ezzel egy időben az akkori szerelmem beteg lett, a kapcsolatunk hatodik hónapjában derült ki, hogy leukémiás. Az ezt követő fél két és fél évben rengeteget tanultam erről az életnek nevezett dologról. A legfájdalmasabb, mégis legfontosabb leckék közé sorolom ezt az időszakot. Végül meggyógyult, s mindez, amin mi ketten keresztülmentünk egy elszakíthatatlan kötelékké vált közöttünk. A kapcsolatunk mégsem bírta ki, így fájó szívvel, de elengedtük egymást.

Időközben pajzsmirigybetegséget gyártottam magamnak, mellékvese kimerültséget, ekcémát és még sorolhatnám. A szakításunk után eldöntöttem, hogy visszaszerzem az egészségem, a nőiességem. Visszaszerzem önmagam.

Izgalmas kapcsolatba kerültem egy férfival, aki nem sokkal korábban szakított a párjával. Nem akartam szerelmi viszonyba bonyolódni, valami könnyed, pehelysúlyú dologra vágytam, de közbeszólt az élet…

A nőiességem visszaszerzésének természetesen a szexualitás is a része volt. Szerettem volna a hálószobámat egy olyan szentéllyé varázsolni, ahol úgy adom meg a módját a szerelemnek, ahogyan én szeretném. Egy hatalmas, arany, képszerű fényszobrot képzeltem el, amin háromdimenziós levelek vannak, a fényerő pedig a hangulathoz mérten állítható. Elkezdtem ezt a lámpát megkeresni, de sehol sem találtam… Annyira felidegesített, hogy a 21. században nem lehet kapni valamit, amire szükségem van, hogy kibújt belőlem a kis pukkancs, és eldöntöttem, hogy csak azért is megcsinálom!

Az alkotás euforikus időszaka következett, és kezdett értelmet nyerni mindaz, amihez értek és amit egész eddigi életem során tanultam. A teraszunkon fújtam le aranyfestékkel, a muslicadarabok még ma is ott vannak benne, de elkészült, gyönyörű lett, működött és mára az a fiatalember, akinek készítettem, a férjem.

A célom eredetileg csak annyi volt, hogy legyen egy „szerelemlámpa” a hálószobámban, de ahogy egyre többen látták, egyre többször hallottam, „hülye vagy Harcos? filmeket gyártasz, mikor te ilyet is tudsz?”. S akkor jött egy pont, amikor azt mondtam, hogy hiszen én ezt imádtam csinálni és milyen csodálatos lenne, ha azzal foglalkozhatnék, amit szeretek. Három év telt ezzel a gondolattal, dolgoztam a közös cégünkben, összeházasodtunk, s csak az esküvőnk után fél évvel kezdtem el nagyon rosszul érezni magam. Pedig külső szemmel nézve semmi baj nem volt! Mindenem megvolt ahhoz, hogy ez a házasság, ez az élet szép legyen és mégsem volt egyikünk sem oké.

Ekkor döntöttem úgy, hogy meglátogatom egy barátnőmet Madridban. A mai napig nem tudom, miért ez jött ki a számon, de amint felértem a metrómegálló aluljárójából a spanyol főváros közepén és megláttam őt, az első szavam az volt: „hazaértem”. Egy olyan érzelmi cunami indult el bennem, amit nem tudtam és nem tudok mással megmagyarázni, minthogy egyszer valamikor én már valószínűleg voltam spanyol és éltem Madridban. A város befogadott és az az életigenlés, ahogyan a mindennapjaikat élik, lenyűgözött. Két hét alatt tanultam meg spanyolul és azt mondtam, én itt fogok élni és lámpákat fogok készíteni.

Ezzel aztán tetőzött a házasságunk válsága is, mert a férjem érthető módon azt válaszolta az őrült ötletemre, hogy ő ezt nem teheti meg, mire én csak annyit kértem, hogy jöjjön el velem és ha akkor is nemet mond, elfogadom.

Nem sokkal később visszamentünk és már az első este beleegyezett egy kétlaki életbe. A mai napig nem tudom, hogy ennyire ismert-e, vagy tényleg ilyen csodálatos ember (amúgy mindkettő), mert ezzel a mondatával kihúzta a méregfogamat, kinyírta bennem a „csak azért is nekimegyek, mert a nevem Harcost”-t. Lenyugodtam, hogy senki sem veszi el az én Madridomat és még a férjem is megmarad, nem kell elhagynom, hiszen a fene se akart elválni, életem legszebb döntése volt, hogy igent mondtam neki.

A lámpát viszont ekkorra már nem tudtam elengedni, kértem a szerelmemtől három hónap szabadságot a közös cégünkből és az volt az egyezség, hogy ha ezalatt eladok egyet, folytatom, ha nem, megyek vissza a cégbe.

Tizenöt lámpát adtam el.

Újratervezésre volt szükség. Három hónap alatt felhúztam egy céget weboldalastól, jogi hercehurcástól, CE minősítésestől úgy, hogy erre nem volt példám. Ha valamit nem tudtam, kigugliztam, vagy megkerestem a tökéletes embert, aki ért hozzá.

Pár hete elmentem egy kiállításra, hogy megnézzem, hogyan csinálják ezt azok, akik tanulták is. Egy, a design szakmában évtizedek óta tevékenykedő hölgy két órán keresztül beszélt arról, hogy milyen elképesztően nehéz helyzetben van a magyar design szakma, a szegény tervezők nem tudják legyártatni a termékeiket, hogy lehetetlenség terméket csinálni egy tervből és egyébként sincs rá pénz. Én álltam ott, mint egy UFO és arra gondoltam, bocs mindenkinek, nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam!

Ahogyan a lámpa készül és jár az útján, úgy fejlődök én is, és jönnek a komoly revelációk. A szerelemlámpa virágzik, a betegségeim megszűntek, a ráncaim kisimultak. Életemben először igazán jól vagyok. És ma azt mondom, hogy csak azzal van értelme foglalkozni, amit szeretünk. Az intuíció születésünk óta ott van velünk, csak valahogy kinőjük. Viszont bármikor el lehet kezdeni ásni és ha bárkinek van otthon gyerekkori dobozkája, tárgyi emlékei, villámgyorsan keresse meg, szedje le a padlásról, mert ott lesz a szeme előtt, ami ma is boldoggá teheti őt.

Én minden dologért, amit átéltem hálás vagyok, mert tanított. És lehet, hogy mindez most egy pozitív cukiság maszlagnak tűnik, pláne, amikor az ember nyakig ül a hétköznapok gondjaiban, de én is voltam ott és tanúsítom, hogy meg lehet csinálni. Meg kell csinálni! Ez van! Egy varázslatos közhely lett az életem, és minden nap hálát adok érte az Univerzumnak.

Fotó: AgiSzaboPhotography