Hegedüs Boglárka

„2010 óta dolgozom biológusként a patológián. Örülök, ha beszélhetek erről és tévképzeteket oszlathatok el. Először is azt fontos elmondani, hogy a patológián nem csak halottak vannak. Másrészt pedig azt, hogy gyakran itt történnek a legfontosabb dolgok, hiszen, amikor a filmekben azt halljuk, hogy „elküldjük szövettanra”, akkor az (a levett bőrtől a veséig) hozzánk jön. És mondhatják, hogy elfogult vagyok, de szerintem a patológus a legsokoldalúbb orvos a világon, mert a betegségeket ő diagnosztizálja és ez a diagnózis a feltétele annak, hogy a klinikus meghatározhassa a kezelés módját és menetét.

Én a laborban dolgozom, metszeteket készítek a beérkező szervekről, szövetekről. Ez egy nagyon aprólékos munka, de én teljesen bele tudok feledkezni. Ráadásul csodálatos dolognak tartom azt, hogy az immunhisztokémia segítségével képesek vagyunk a betegségek primer helyét is kimutatni a szervezetben.

Sokszor felteszik a kérdést, hogy „Te ezt hogy bírod?”. Én ezen csak mosolygok és annyit válaszolok, hogy „Egy újabb derűs nap a patológián!”… Mert bár körüllengi ezt a szakmát a halál jelenléte, de akik itt dolgoznak, nagyon is élő emberek, teljesen normális, hétköznapi élettel, problémákkal, örömökkel.

Mondok egy bagatell példát!

Valamelyik nyáron az egyik tévécsatorna riportot készített arról, hogy nyitott ablak mellett kellemetlen szag terjeng a kórház patológiája felől. Nem értettem, hogy mi járt a fejükben?! A bent dolgozó embereknek a kinti kánikula ellenére magukra kellett volna zárniuk az ablakokat? Higiéniai kifogással senki sem élhetett, így álszent dolognak tartottam a hírverést. A halálnak szaga van és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.

Aztán kaptam olyan kérdést is, hogy nem szoktam-e elsírni magam. Meglepett, de – mivel randin kérdezte tőlem egy fiú – semmiképp sem akartam túl szigorúnak tűnni. Végül azt válaszoltam, amit egyébként is gondolok: ha mindenki sírna, akkor ki segítene azokon, akiket egy-egy tragédia (betegség, haláleset) valóban érint?!

Ha pedig a derűs oldalát nézem a munkámnak, a kollégákkal való jó kapcsolaton túl, nekem olyan apróságok is képesek feldobni a napomat, ha mondjuk szív, vagy smiley formájú metszeteket sikerül vágnom…

Az, hogy bennem nem kelt félelmet a halál, talán annak is köszönhető, hogy mi otthon a halálról mindig is természetes módon beszéltünk, temetőt látogatni pedig sosem volt szomorú dolog, sokkal inkább természetes velejárója az életünknek. A temetők mind a mai napig vonzanak, végtelenül nyugodt helyek, ahol én nem a fájdalmat, illetve nem feltétlenül a szomorúságot és az elmúlást látom, hanem azt, hogy mennyire szerethettek azok az emberek, akik már ott vannak és hogy mennyire szerethették őket. Nemrég például kimentem a Farkasréti temetőbe és találtam egy sírkövet, amire annyi volt írva, hogy „A Mi Szemünk Fénye”. Én akkor azt éreztem, hogy mennyire csodálatos dolog az, hogy valakit annyira szerettek, hogy így búcsúztak tőle…”

Szólj hozzá!