Horn Enikő, ENIHORN

„Emlékszem, a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején, amikor jóval többet utaztam villamoson és buszon, gyakran találkoztam a kabátjaimmal és a kosztümjeimmel. Ha csak tehettem, leültem szemben és mosolyogtam. S bár ezt a ruha viselője soha nem értette, én akkor is boldogan vigyorogtam.

2002-ig Enimore márkanév alatt készítettem ruhákat, viszont sokszor éreztem azt, hogy amikor a végzettségemet firtató kérdésekre azt válaszolom, nincs diplomám az Iparművészetiről, akkor egyesek szemében egy pillanat alatt értékét veszti, amit alkottam…

Általános iskolásként bőrdíszműves szerettem volna lenni. Akkor anyukám elvitt a Simon Ferenc Bőripari Szakközépiskola és Szakmunkásképzőbe. Bemutatta, hogy hol és mit tanulnak azok, akik a szakközépiskolába és akik a szakmunkásképzőbe járnak, majd arra kért, hogy gondoljam meg a gimnáziumot, mert utána még mindig eldönthetem, hogy mi szeretnék lenni, s lehetek akár bőrdíszműves is. Én ebbe beleegyeztem és felvételiztem az akkor induló Veres Péter Gimnáziumba, amit végül imádtam.

Érettségi után viszont már hiába „ajánlgatták” az egyetemet, mondtam, hogy megyek bőrdíszművesnek és felvételiztem a szakmunkásiskola másféléves képzésére. Ebből fél év külső helyszíni gyakorlattal telt. Szeptember 1-jén, a műhelyben, ahová gyakorlatra kerültem, láttam meg a férjemet.  Huszonöt éve vagyunk együtt. A műhely is megvan és ma már a táskáim is ott készülnek…

Az Iparművészeti Egyetemről egyrészt azt gondoltam, hogy a rajzkészségem hiányosságai miatt nem vennének fel, másrészt viszont azt is éreztem, hogy nem azt a tudást adná, amire én igazából vágyom. Azt az utat, amit kínált volna, én nem szerettem volna bejárni.

Jóval később, a fiam születése után, 35 évesen láttam meg azt a hirdetést, ami nekem szólt. Emlékszem a pillanatra is: szokásommal ellentétben egy híroldalnak egészen az aljáig görgettem, mikor szembejött a Mod’Art divatiskola felhívása. Tudtam, hogy ott a helyem és azt bármi áron végigcsinálom, mert francia tananyag szerint, felsőoktatási keretek között tanulhatom meg végre a divattervezést.

Négy évvel ezelőtt indítottam el a saját márkámat az ENIHORN-t. Táskákat és ruhákat is tervezek. Ezek együtt mutatják meg, hogy ki vagyok, mit akarok, milyen stílust szeretek, vagy mik azok a hangulatok, színek, minták, amelyek hozzám közel állnak. Számomra a tervezés teremti meg az önkifejezés lehetőségét.

2002-ben, amikor a kis műhelyemet bezártam, elég kilátástalannak tűnt a helyzet Magyarországon, ugyanakkor folyamatosan motoszkált bennem a kérdés, hogy ki lehet-e lábalni ebből, fel tudja-e venni a versenyt egy hazai divattervező az olcsó, fast-fashion termékekkel? Először 2005 környékén láttam meg, hogy az Internet segítségével nem kell feltétlenül a hazai piachoz kötni magam. Mire lediplomáztam, már azon dolgoztam, hogy webshopot építsek a leendő márkám mögé.

Mindemellett lassan, de talán Magyarországon is erősödőben van egy olyasfajta szemléletváltás, hogy tartós és egyedi holmikat keresünk. Ennek az egyik gátja sajnos még mindig az, hogy inkább szeretjük azt hordani, ami a másikon is van.

Viszont amíg nem gondolkodunk magunkról sehogy, csak annyit, hogy „vagyok és legyek olyan, mint a többiek, mert akkor beleférek a halmazba, akkor nem bántanak, nem piszkálnak, nem kötnek belém, nem tesznek megjegyzéseket”, addig sokkal nehezebb a hazai vásárlókat is megtalálni.

A legnagyobb baj talán az, hogy nem merünk csinálni semmit, ami más! Mert nem tudjuk kizárni a mások véleményét.  Pedig lehet, hogy nem kellene, hogy annyira fontos legyen! Hiszen mindenkinek van saját véleménye, saját látásmódja, saját ízlése. Ez miért nem fontosabb, mint a többieké?”

Szólj hozzá!