Horváth-Kopányi Zsuzsanna

Az emberek, s az emberek közötti kapcsolatok mindig is rettenetesen érdekeltek. Képes voltam fent ragadni egy buszon és nem leszállni, ha mondjuk folyt egy beszélgetés, amit végig szerettem volna hallgatni, vagy esetleg kivárni, hogy mi kerekedik ki egy-egy helyzetből az utasok közt.

Emellett az iskolában a matekot és a törit szerettem, így aztán mindent ötvözve közgazdász lettem, s a végeredményként a HR jött ki, mint életpálya. Tizennégy éves korom óta fontos volt számomra a függetlenség, s mindenféle munkát elvállaltam – dolgoztam varrodában, felszolgáltam, de szerepeltem a Kölyökidő c. műsor egyik nyári filmjébenis, így aztán az sem volt kérdés, hogy az egyetem alatt dolgozzak-e. Területi képviselő lettem egy kozmetikai cégnél, s ezzel elindult a multi lét, a tipikus közgázos életút. Diploma után Angliában fél évig nyelvet tanultam, majd szépen elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, s a gyerekeim születéséig a HR összes aspektusát megjártamkülönböző országokban. A férjem munkája miatt költöztünk Londonba, s már az első lányunk is ott született. Az állandóan dolgozó és utazó élet után ezt az idegen környezetet drasztikus életváltásként éltem meg:kialakítani egy új családi életet egy idegen országban, idegen nyelven, ahol eleinte senkit nem ismertem, ami otthon is sokkszerű élménylett volna, ameddig bele nem rázodok. Másfélév múlva megszületett a második lányunk. Összesen öt évet éltünk ebben a városban.

Ma már látom, hogy egy gyerek születésével szinte kivétel nélkül minden családban „beaktiválódik” a szülők közötti összes ellentét, ami addig nem került felszínre, amíg csak ketten voltunk.Esetemben pedig a rózsaszín felhő is elkezdett oszladozni, s egyre kevésbé hittem abban, hogy ami nem működik, az egy nap majd mégiscsak jobb lesz. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést, s aztán vittem még tovább pár évig, hogy „Ténylegígy kell leélnem az életem?”…

A londoni életem a „Ki vagyok én, és merre akarok tovább menni?” kérdések köré rendeződött. Két- és háromévesek voltak a lányok, amikor úgy döntöttem, hogy mindent, ami érdekel, megtanulok. Egy önismereti út volt ez. Színek és azok hatásai volt a fókuszom, de tanultam rajzelemzést, elkezdtem festeni,  megismerkedtem a numerológiával. Közben légzés-és mindfulness workshopokon vettem részt. Összességében befelé fordultam,meg akartam ismerni a saját belső mozim,s idővel kirajzolódni látszott egy irány, amerre haladni szeretnék.

Színkártyák készítésébe fogtam, aminek eredményeként egy év alatt 43 kártya született meg, 43 féle színnel, s azokhoz kapcsolódó egy-egy rövid üzenettel. A koncepcióm szerint a szín és a szöveg megfigyelése együtt segít bennünket abban, hogy rátaláljunk a kreatív és intuitív énünkre, s hogy a kapott érzeteket struktúrába, logikába tudjuk helyezni.

A Yin Jógára akkor találtam, amikor hazajöttünk Magyarországra. Alapvetően nem szerettem jógázni, de tudtam, hogy szükségem van valamire, ami a túlpörgési hajlamaimat egy picit kordában tartjaés amin keresztül tudatosabban megtanulok figyelni a testem jeleire. Ez a mozgásforma arról szól, hogy úgy és addig megyünk bele egy-egy gyakorlatba, ahogyan és ameddig az nekünk jó, s azt aztán tartsuk meg 5-10 percen átmozdulatlanul. A lényeg, hogy meglássuk a határainkat, és ne vállaljunk többet annál, mint amennyit bírunk, sőt, egyet mindig lépjünk inkább vissza. Elvégeztem az oktatói tanfolyamot, s miután elkezdtem ezt tanítani, egy-egy órára bevittem a kártyáimat és illóolajokat is. Kíváncsi voltam, mi lesz az emberek reakciója, illetve milyen hatást érek el ezzel a kombinált módszerrel. Azt tapasztaltam, hogy az illatok és a színek együtt segítik a lecsendesedést, és a koncentráció megtalálását. És saját magamon is azt kezdtem el érezni, hogy a színeken keresztül figyelmet tanulok – akárcsak, ha mentem az utcán, igyekeztem időt szánni arra, hogy megálljak, észrevenni az engem körülvevő színeket, majd megfigyelni, hogy azok milyen érzéseket hoznak fel bennem. Ebben a csendben aztán gyakran azt figyeltem meg, hogy mennyi felesleges dolgon pörgök, s azzal, hogy másoknak akarok megfelelni, mennyire lekorlátozom a saját kreativitásom. Szép lassan nekiláttam leválasztani magamról mindazt, ami nem hozzám tartozik.

Ez a figyelem vezetett el végül oda, hogy ki tudtam mondani, milyen férfira van szükségem, s hogy elváltam. A sok veszekedés és párterápia után feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a jobb, ha mit látnak a gyerekeim. Egy boldogtalan kapcsolatban leélt életet, vagy azt, hogy fel lehet állni. S bár rettentő nehéz volt, és én is átéltem a válás összes turbulenciáját, mégsem bántam meg, ma is így döntenék.

Beleszerettem egy székely építőmesterbe, akivel a mai napig együtt élek. Az ő stabilitása, a tiszta, nem túlbonyolított, ugyanakkor érzelemgazdag világlátása tartott meg a válás idején, s ma is, amikor a korábbi és a mostani életem elképesztő kontrasztjai között ingadozni kezdenék.

Az életem sok szempontból egyszerűbb lett. Ebben az életben már nem a pénz, illetve a „ki vagyés mid van”számít, hanem az, hogy jó hazamenni, mert amikor hazaérek, átölelnek. Szeretem azt a Zsuzsit, akivé mellette váltam, aki ma már nem akar másoknak mindenáron megfelelni, és meri felvállalni önmagát.

Ugyanakkor a volt férjemmel törekszünk a jó kapcsolatra, a lányok felváltva vannak nála és nálunk.

Újra kellett húzni az egész életem, segíteni a gyerekeknek túlélni a fájdalmat, s megtalálni azt a megoldást, amikor a magam ura vagyok, s olyan munkákkal keresek pénzt, amelyekben én magam is hiszek.

Azt hiszem, jó az az irány, amelyen most állok, és mostanra éreztem meg magamban az erőt, hogy ki merek állni emberek elé, és merek mesélni magamról, a választásaimról, s a kártyáim működéséről.

Az életben a kíváncsiság hajt. A cégnél, amelynek most dolgozom, viccesen, de Führerinának hívnak, mert mindig elérem, amit szeretnék, s mert nem szeretek egy helyben üldögélni és beszélni arról, hogy majd mi lesz, hanem belekezdeni és megnézni, hogy mi lesz. Nem szeretek várni.

Ma is emberekkel dolgozom, de soha nem titulusokhoz, hanem értékrendekhez kapcsolódom. Óriási kontrasztok között élek, mind a munkámban, mind a magánéletemben, ugyanakkor tudom, hogy egy a fontos, hogy mindig csak az embert nézzem.

Fotó: Volom Sára