Horváth Viki

„Tizenöt voltam, amikor Görögországba mentünk családi nyaralásra. Egyik nap apával szállást kerestünk egy félszigeten, amikor egyszercsak megálltam a táj és a tenger előtt és szerelembe estem. Csak álltam megbabonázva. Azóta is emlékszem erre a pillanatra. (Tudod, mindenkinél vannak ilyen beragadt pillanatok…) Később a suliban is képes voltam ebbe a pillanatba visszatérni. Utána többször visszamentem.
Tizennyolc évesen a főiskolára készültem, de előtte a barátommal elmentünk ugyanoda nyaralni. Egy faluban, beszélgetés közben valaki azt mondta, hogy ha ennyire szeretek ott lenni, miért nem maradok és rámutattak egy kávézóra, ahol épp kerestek valakit. Elmentem az „állásinterjúra”. Kérdezték, tudok-e kávét készíteni, mondtam, nem, tudok-e sört csapolni, mondtam nem, beszélek-e angolul, hát épp olyan középiskolás szinten… És felvettek. Mehettem vissza a pasimhoz megmondani, hogy itt fogok dolgozni. Előtte még hazajöttem és mikor kérdezték, hogy milyen volt, annyira sokszor meséltem el, hogy „nagyon jó, hétfőn megyek vissza”, hogy úgy éreztem, nincs is visszaút, én megyek.
Évekig így éltem: nem voltak tudatos, megfontolt döntéseim, hanem egyszerűen megtörtént velem az élet. Mindig azt választottam, ami természetesnek tűnt. És akkor voltam igazán boldog és akkor voltak működőképes kapcsolataim is, amikor belül éreztem, hogy mit kell csinálni, és azt csináltam. Sokszor mondták abban az időben, hogy milyen bátor vagyok, pedig ez nem bátorság volt, csak azt tettem, amire vágytam.
Akkoriban ez ösztönösen bennem volt, pár éve viszont eltűntek ezek az ösztönök, mintha kiradírozták volna mindet…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.